Reggeli Sajtófigyelő, 2007. szeptember - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-09-05
16 Azután szombaton kimentem a ballib értelmiség antiMagyar Gárda gyűlésére. Indokolt, bár nem túl eredeti pátosz elegáns, bár nehezen megközelíthető helyen, a Vár tövében, a Tabánban. A nnál kicsit többen voltunk, mint amennyire számítottam, s jóval többen, mint ahogy azt fanyalgó webkiadványok tudni vélik. De ez utólag mindegy. Itt lent antifasiszták, s fent a Várban már (most épp?) inkább (proto)fasiszták, egyformán statisztái vagyunk u gyanannak a politikai dizájnnak – a magyar radikális jobboldal sajátos újjászervezési kísérletének. A magyar radikális nemzeti oldal ma két alapelemében különbözik az európai főáramtól. Először is nálunk igen magas, pillanatnyilag az európai átlagnak minte gy kétszerese a magukat radikális jobboldalinak vallók aránya. Másodszor, ez a radikális nemzeti tábor mindezidáig itthon nem tudja magát tartósan komoly önálló politikai erőként megfogalmazni. A hasonló eszmevilágú csoportokat máshol markáns politikai alt ernatívaként forgalmazzák. Olyanokként, akik nemcsak a felvilágosodáspárti baloldallal, hanem az egész mai politikai rendszerrel szemben tudják magukat alapvetően másként megmutatni. Persze, ehhez ott vezérek is kellettek. A 90es évek elejénközepén itth on az akkoriak nagyobbrészt Csurka köré rendeződve – a köz jó részének rémületére – még ki tudták használni az alkotmány kínálta politika teret. Azóta tömegeiket – ezek persze egységes támogatói menetoszlopba soha nem álltak össze – többségükben a Fidesz s zerezte meg. A polgári párt szavazóinak – becslésünk szerint – egyötödehatoda ma a radikálisok közül kerül ki. Tulajdonképpen ezek nélkül – tehát, ha a nagy ellenzéki párt valóban kizárólag a jobbközépre, a klasszikus értelemben vett „polgári” csoportokra építene – ma reménye sem lehetne sikerre vagy akár komoly kihívói pozícióra a választásokon. Persze nem könnyű a radikálisokat a karámon belül tartani. Politikai reakcióik alkalmiak, zsigeriek, sztereotípiákból s az ellenségkeresés néhány egyszerűbb képle téből állnak össze. A politikai konzervativizmushoz nyilvánvalóan semmi közük. Azonban kellenek politikusok, megfogalmazások, kell egy radikális arc, hogy ezeket a tíz, sőt százezreket befogják vagy mégse idegenítsék el. Bizonyára ezek az emberek sok mérs ékelt polgári jobboldalinak nem tetszenek. Azok igazi középosztálybeliként idegenkednek a lumpennemzetiektől. Hiszen van ízlésük. De ők is tudnak számolni. Tudják, lehet, hogy épp ezek szavazatai szerzik nekik meg vagy vissza a hatalmat. Hát akkor miért, m itől határolódjanak el? Utálkozva, de valahogy elviselik őket. Végül is, nyilvánvalóan szükségük van rájuk. Egy ilyen rendszerben semmi rendkívüli nincs abban, hogy a parlamenten kívül rekedt radikális jobboldal akciózik. Mi mást tehetne? Újabb integráló v ezéralakjai hiányoznak. A média az ilyen arc nélküli mozgalmakkal, ha nem kavarnak botrányokat, egyáltalán nem foglalkozik. Hát akkor hogyan másként kerülhetnének az országos reflektorfénybe? E nélkül meg hogyan álmodhatnának arról, hogy a Fidesztől jobbra is bejut majd 2010ben valamilyen politikai formáció az Országgyűlésbe? Ha minden összejön, a hátramaradt 23 év ilyen imázsépítésre pedig azért elegendő lehet. Ráadásul az utolsó években a Fidesz dolga a radikálisok bekötésénél nehezedett. Láthatóan nem találja meg azokat az első osztályú politikusait, akik a nyilvánosság előtt is felvállalnák a párttörzs és a radikális nemzetiek közötti összekötő szerepet. Végül is, ha valaki igazán belenőne ebbe, esetleg így feláldozná jövőbeli EUs, európai néppártbeli karrierjét. A politikai szobatisztaság ott azért inkább számít. 2002 táján ilyesmi még Kövért nem izgatta. De ő e tekintetben visszavonult vagy hátrébb került. Wittner Mária gyűlölködő amatőr. Nem elsővonalbeli Fideszpolitikus. Bizonyos bekötő funkciók í gy itt Orbánra maradnak – amúgy is túlterhelt politikaiideológiai szerepeit tovább nehezítve. Az EUs játéktér mindezt tovább bonyolítja. Ha a sikerhez ez kell, láthatóan a radikálisok karámba terelését a Fidesznek elnézik azok a nagy európai jobbközép pá rtok is, akik maguk ilyesmit otthon soha sem tennének. De hát sokszor itt a végeken a multik is meglépnek olyasmiket, amikért otthon parlamenti vizsgálóbizottság járna. Mindennek azért így is vannak határai. S ilyenkor a Fidesz radikálisaival szemben is ké nytelen az európai többségi oldalra állni. Persze, lehet, hogy ezt örömmel teszi, s nem aggódik, hogy közben a saját húsába vág. Nem akarok vádaskodni. Így a Jobbiknak nyilvánvalóan a provokáció az egyetlen lehetősége. Ha most nem próbál meg markáns, radik ális jobb kikristályosodási pontokat felkínálni, később mar nem lesz elég ideje az építkezéshez a választásokig. Szempontjukból érthetőek a támadási övezetek is. A vidéket kétségtelenül a romaellenes hisztériakeltésen keresztül lehet megfogni. A „nemzeti k ultúrharc” népiurbánus kódjai ott érthetetlenek. Zsidók arrafelé már nem laknak. Az országos, sőt a nemzetközi médiában pedig az átfogóbb neofasiszta áthallások működnek a legegyszerűbben. Ezt most közösen – támadók s megtámadottak, illetve az akciót mím elők – sikeresen be is bizonyítottuk. Nem is kell beszélni, néhány külső vagy akár analógiás, 4344esre emlékeztető szimbólum felmutatása elég ahhoz, hogy a most elbizonytalanítottak vagy egykor megtámadottak beinduljanak. Egy kis késéssel, meggyőződésből vagy számításból azután a teljes politikai osztály csatlakozik hozzájuk. S a jobbradikálisoknak máris olyan médiájuk van, amilyenről másképp csak álmodhattak volna. Vona Gáborral
