Reggeli Sajtófigyelő, 2007. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-08-30
26 Egyetemi státus Új Magyar Szó 2007. augusztus 30. Szerző: Cs. Gyimesi Éva Mindig is inkább tolerálták a középszerűséget, mi nt az igényes tanári szerepvállalás modelljeit. Előző jegyzeteimben (Egyetemi fogalomdeficit, „Státusegyetem”) igyekeztem rámutatni: erdélyi körökben az egyetem fogalma politikafüggően alakult olyanná, hogy az eredetileg benne foglalt tágabb testületből m integy kizárja a közvetlen tudáskeresők, a diákok társadalmát, a tanári kart pedig – tisztelet a kivételeknek – politikailag színezett szimbolikus térfoglalásra készteti. Ezen a jelképes téren a nemzeti autonómiát oktatási szinten szavatoló, legfontosabbké nt kanonizált intézményt – az egyetemet – értem; tagjának lenni a mi köreinkben kivételes, kiemelkedő státust biztosít a térfoglaló személynek. Tisztelet a kivételeknek? Itt azokra gondolok, akik az oktatói és nevelői munka, a diákokkal fenntartott közvet lenebb és jobb, interaktív kapcsolat javára igyekeznek ellenállni olyan előnyök és kiváltságok kísértésének, amelyek nálunk – úgy tűnik – az egyetemi státusból mintegy természetszerűen adódnak. Rendes körülmények között a kezdő tanár – gyakornok, tanársegé d – elsősorban tanulásra és szolgálatra rendezkedik be, igyekszik rezidensként, állandó jelenlétével egyfajta stabil pozíciót kialakítva haladni az egyetemi szamárlétrán. Erdélyben azonban – a jelképes érték túlsúlya miatt – mindenki egyből egyetemi tanár nak nevezteti magát, függetlenül a fokozattól, és a pálya kezdetétől fogva kiszámíthatatlanul röpdös a világban, a személyes információs és szimbolikus tőke növelésére törekedve. A közvélemény előtt mindez segít megerősíteni egy olyan látszatot, hogy ez a munkakör nem feltételez további erőfeszítést, hanem mindenkit fenntartás nélküli tekintélytiszteletre kötelez azok iránt, akik az intézményen belülre kerültek. A tapasztalatom azonban azt mutatja, hogy az utóbbi időben a tanszemélyzet gyors szaporodásában az igazi elkötelezettség és az ezt mérni hivatott versenyvizsga feltételrendszerének érvényesülése helyett jobbára a státusszimbólum megcélzásának ambíciója és a döntési helyzetben, hatalmon levők preferenciái döntenek. Minthogy sok tanszéken a magyar nye lven oktató tanárok még nincsenek olyan helyzetben, hogy versenyvizsgákon a román kollégák mellőzésével döntsenek, nem vitatom, hogy a magyar jelölt bizonyos esetekben etnikai hátrányt szenved. De talán nem ártana megvizsgálni és érvényesíteni azt a szemp ontot, hogy aki Romániában egyetemi pozícióra pályázik, az úgy tudja érvényesíteni tudását román nyelven is, ahogyan például németül vagy angolul egyegy nemzetközi konferencián. Ha ebből a szempontból is versenyképes, nagyobb a garanciája annak, hogy a bi zottság román tagjainak bizalmát is elnyerje, itthoni közös megmérettetéskor kellően versenyképesnek bizonyuljon. Ez növelné a saját és mindannyiunk komfortérzetét. Ma már van példa arra is, persze, hogy mondjuk a MagyariVincze Enikő professzor asszony szervezte nemzetközi konferenciákon a román, német, magyar résztvevők az angolt használják közös nyelvnek, és nem az ő tanszéke az egyetlen intézmény, amelyik ilyesmire vállalkozik. Ha tehát lenne önálló magyar egyetemünk, akkor sem tanácsos mellőzni a ro mán kollégákkal történő közvetlen kommunikációt, mert az lenne a természetes, a hatékony erdélyi tudásgyakorlat a diákok javára nézvést is. Szép számban működnek már közös cégek, vegyes vállalatok, olyan román igazgatóról is tudok, aki az alkalmazottai nye lvén, évek óta magyarul tanul. Vajon nem a végzettjeink problémamentesebb hazai elhelyezkedését szolgálná ez a szempont? Nem használ senkinek a fölösleges dölyf ebben az ügyben. Az új magyar egyetemi struktúrák véleményem szerint vészesen hasonlítani kezd tek az egykori, diktatúra korabeli intézmény kontraszelektív személyzeti politikájának eredményeire. Az oktatói állás elnyerésében döntő szempont volt a munkásparaszt származás és a kommunista elkötelezettség, amelyek pedig alkalmasabbak voltak iskolatere mtő műhelyek kialakítására. És ez a hajlamunk tapasztalható ma is: a mediokrácia térnyerése. vissza
