Reggeli Sajtófigyelő, 2007. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-08-17
32 Angela Merkel német kancellár, valamint az új brit kormányfő, Gordon Brown, akivel Lantos nemrégiben együtt ebédelt, egyaránt partner ahhoz, hogy szorosabb és harmonikusab b legyen a viszony. „Értem a magyarok bosszankodását a vízumkötelezettség miatt” – mondta Tom Lantos, ám hozzátette, a magyaroknak és a többi középeurópai állam polgárainak is meg kell érteniük az amerikaiak biztonsági aggodalmait. Lantos szerint ki kell építeni a megfelelő biztonsági mechanizmusokat, hogy kiszűrjék a veszélyes elemeket az Egyesült Államokba beutazók közül. A magyarok megítélése szerint helyesen cselekedtek, amikor nem csatlakoztak hat keleteurópai nagykövetség tiltakozó nyilatkozatához. Lapunk kérdésére, hogy vajon ki lesz a demokraták elnökjelöltje 2008ban, Lantos elmondta, a pártnak számos kiváló jelöltje van, köztük Biden és Dodd szenátor. Hangsúlyozta, hogy nagyra becsüli Barack Obamát, ő maga azonban Hillary Clinton kampányát támoga tja. Szerinte a volt First Lady kiválóan felkészült, briliáns politikus, akit temperamentuma és ítélőképessége is alkalmassá tesz arra, hogy remek elnök legyen belőle. vissza Mátyás serege és a boldogság Népszava 2007. augu sztus 17. Szerző: Bolgár György Próbálom megérteni, de egyre kevésbé sikerül. Az egyik jobboldali napilapban azt olvasom az egyébként jó nevű és jó tollú, természetesen még a pártállamban nevet szerzett újságírótól, hogy ebben a szép meleg nyárban boldoga n úszkál a Dunában, és közben azt képzeli, hogy a parton Mátyás király serege vonul Bécs felé. Jó érzés, írja. Hogy micsoda? Tudjuk, az emberi képzelet határtalan, a vízben pancsikolva az embernek sok minden eszébe juthat, ám hogy éppen régi dicsőségünk il yetén harcias megnyilvánulása legyen a sok mindenből az a valami, enyhén szólva röhejes. Vagy lesújtó. Sajnos ebben a melegben a Duna vize sem hűt eléggé, úgy látszik. Mint ahogy a horvát autópályák is gyorsan forralják az agyvizet. A másik jobboldali napi lapban ugyanis egy szintén a pártállamban jó nevet szerzett irodalomtörténész dühöng, hogy a horvát alagutak egysávosak, emiatt aztán óriásiak a megtorpanó sorok, így ő a tenger felé kínlódva hazafiasháborús dalokkal szórakoztatja magát. Erdély újra magya r föld, Ott, ahol zúg a négy folyó, Miénk lesz még Kassa, Pozsony, Eperjes és így tovább (egészen április 4ig és a párizsi békeszerződésig, teszem hozzá én, de még véletlenül sem hallgatnék egy jó kis CDt, amelyen az Április négyről szóljon az ének, fels zabadulva zengje a nép kezdetű nóta hallható). Hadd szóljon ezerrel, ahogy a csövön kifér – írja szerzőnk hazafias őszinteséggel. Bravó. Művelt, tájékozott értelmiségi emberek azzal tuningolják föl magukat, hogy Mátyás seregét képzelik maguk mögé? Vagy hog y miénk lesz még Kassa, Pozsony? Hát nem lesz, és ezt még a nem értelmiségiek is nagyon jól tudják, minimális gondolkodás nélkül. Ettől függetlenül nyugodtan lehet persze szomorkodni, siránkozni vagy akár csendesen nosztalgiázni, csakhogy ebben a revánsvág yó magyarkodásban a nagymagyarországos autómatricáktól az árpádsávos zászlókig, valamint a Kárpát hazát védeni szándékozó gárdákig egyre több a hangoskodás, az ökölrázás, az önvédelemnek álcázott agresszivitás. De vajon miért? Képzelhetie bárki józan éss zel, hogy valaha is visszacsinálják Trianont? Nem. Lehetségese, hogy Románia nagyvonalú gesztussal lemond Erdélyről? Nem. Hogy Fico és Slota tálcán nyújtja át a Felvidéket, mondván, inkább nem idegesítjük magunkat ezekkel az autonómiát emlegető magyarokka l, menjenek isten hírével? Nem. De ha önszántukból nem adják (és képzeljük csak magunkat egy pillanatra szlováknak vagy románnak, hogy vajon miért is adnák), akkor elképzelhetőe olyan helyzet, hogy mi majd visszavesszük? Gárdával, hadsereggel, síppal, dob bal, dunai hátúszással, hazafias CDkkel. A válasz ismételten nem, mert ha véletlenül olyan őrületbe kergetné magát ez az ország, hogy állig fölfegyverkezik, és fölkészül a körkörös támadásra, akkor is lefogná a kezét, íját, Gripenjét a NATO, az Európai Un ió, valamint az összes szomszédunk. Vagyis a menetelés csakis az újabb nemzeti tragédiáig tartana, de ismétlem: el sem indulhat. A kimondott vagy sugallt cél tehát garantáltan elérhetetlen. Akkor viszont mi lehet az értelme a nacionalista, revansista hangu latkeltésnek, és annak, hogy a magát polgárinak nevező jobboldali erő egyetlen szót sem szól ellene, sőt a pártalakzat elnöke már évek óta kifinomult, trükkös játékot játszik, fölragasztva autójára a NagyMagyarország matricát, becsempészve a nagy haza tér képét választási reklámfilmjébe, és persze évről évre Erdélyből hazacímezve az év politikai (had)üzenetét? Mit akar(nak) ezzel? Nem kevesebbet, mint a veszélyben a haza érzésének fölkeltését és erősítését. Orbán ezt már a kilencvenes évek második fele óta tudatosan csinálja (átvéve a szélsőjobboldaltól annak egyetlen játékszerét). Idegenszerűnek és idegenszívűnek nevezte a balközép kormányt, majd hatalomra jutása után nemes (?) egyszerűséggel kikiáltotta őket a Gonosznak. Veresége után jött a bankárkormányo zás, az idegen karvalytőkézés, az új arisztokráciázás, a magyarellenesség, minden, mi nemzeti szem s szájnak ingere. És ahogy az árpádsávos zászló tömeges bevetésében sem talált semmi kivetnivalót, úgy ma nincs egyetlen szava az alakuló félkatonai szerveze tek ellen sem, márpedig a hallgatás mindegyik esetben beleegyezés. A szélsőjobb tudja és nagyjából tudomásul is veszi, hogy Orbán nyíltan nem állhat melléjük, ám azzal, hogy nem lép fel velük szemben, lényegében megadja nekik a lehetséges
