Reggeli Sajtófigyelő, 2007. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-08-02
8 nemhogy nem kárpótolták, de még csak egy bocsánatkérő "pardon" sem hagyta el egyetlen politikus száját a rendszerváltások óta. A Benesdekrétumok ügyét vizsgálva CsehSzlovákiában a nemze tközi és alkotmányjog állatorvosi lovával állunk szemben. Benesről köztudott, hogy ő volt az az államelnök, aki kétszer mondott le – egyszer Hitler, egyszer Sztálin miatt – , miközben csak egyszer választották meg. Miközben minden intézkedése során a Csehsz lovák Köztársaság folyamatosságát vette alapul, az az apróság nem zavarta, hogy a sokat hivatkozott 1920as alkotmány nem ismeri az elnöki dekrétum fogalmát. És ugyanez az alkotmány szigorúan tilt minden nemzeti, vallási, faji hátrányos megkülönböztetést. Ehhez képest a száznál több Benesdekrétumból a legfontosabbak éppen arról szólnak, hogy azonnali hatállyal elvesztik állampolgárságukat a magyarok, a németek – a cs ecsemők is! – , továbbá meg kell fosztani őket vagyonuktól, állásuktól, kényszermunkára lehet vinni őket, sőt háborús bűnösként fegyházra ítélni, aki például kendőt lobogtatott a Magyar Királyi Honvédség felvidéki bevonulásakor. Jóindulatú mosoly Benes tombolt, mert tombolhatott. Ámokfutását jóindulatú mosollyal figyelték Londonban, Washingtonban éppen úgy, mint Moszkvában, sőt, eminnen a "magyar kérdés – vagonkérdés" címszóval még bátorítást is kapott. A Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) szinte változtatás nélkül törvényerőre emelte valamennyi rendeletét. Az eredmény: több tízezer magyart középkori módszerekkel szállítottak rabszolgamunkára Csehországba, hetvenezer őshonos magyart pedig egy lakosságcserének csúfolt akció keretében – az akkori budapesti kormá nyok asszisztálásával – Magyarországra deportáltak. Az otthon maradottakra pedig a törvényen kívüliség, a megaláztatás éveinek teljes súlya nehezedett. Ugyan kérem, minek erről beszélni? Hiszen ez már történelem! – legyintgetnek sűrűn a csehszlovák utódá llam szlovák – és sajnos magyar – politikusai, ha ez a kérdés szóba kerül. A gond csak az, hogy ez az állítás nem igaz: a mai szlovákiai földhivatali és bírósági gyakorlatban sűrűn hivatkoznak például a 104/1945ös SZNTrendeletre, amikor meg kell indokoln i, miért az akkori szlovák telepes és miért nem az eredeti magyar tulajdonos jogosult az adott ingatlan visszaszerzésére. Ráadásul Szlovákia teljes mértékben elzárkózik attól, hogy nem szlovák állampolgárságúak is visszakaphassák egykor elkobzott vagyonuka t. Sajnos, azt kell mondanunk, hogy a Magyarországra áttelepítettek esetében ezt – ha nem is erkölcsösen, de – jogszerűen teszik: az úgynevezett lakosságcsere Magyarországon élő kárvallottjait ugyanis a magyar államnak kellene kárpótolnia. Érdekes módon ezt e gyik párt sem veri nagydobra, s nyilván oka van rá: a rendszerváltás óta ugyanis egyik kormánynak sem jutott eszébe, hogy az 1947es párizsi békeszerződésben és későbbi kétoldalú – amolyan jófajta kommunista, titkos – egyezményekben Budapest mind Belgrádda l, mind Prágával szemben vállalta, hogy a bizonyos jóvátételi könnyítés fejében kártalanítja az ottani elvtársak által "hazazavart" magyarokat. Nincs most hely idézni azokat a bicskanyitogató megállapodásokat, amelyeket például Kádárék kötöttek 1964ben Hu sákkal. Elég csak arra utalni, hogy a magyar állam e kötelezettségét kétszer is megállapította a magyar Alkotmánybíróság: egyszer 1996ban, aztán 2003ban. A legutóbbi határidő 2004. június 30án járt le, és a magyar parlament még mindig adósa egy kárpótlá si törvénnyel hetvenezer megalázott, kifosztott állampolgárának, illetve örököseiknek. Illúziók nélkül Ha valaki nem fizeti adótartozását, az APEH – végül is helyeselhetően – egy idő után kiküldi kopóit. De mit tehet az egyszerű állampolgár, akinek pén zét az első magyar – csehszlovák Csorbatói egyezmény óta használja a magyar állam? Ha a magánember más javait a sajátként kezeli: sikkasztás. Ha ugyanezt az állam teszi: mulasztásos alkotmánysértés. Az emberi jogok középeurópai bizottsága által őrzött panaszlevelek biztos helyen vannak Belgiumban, és most, hogy a feldolgozásuk megtörtént, komoly ütőkártyát jelentenek az aktivisták kezében, amikor az Európai Unió igazságügyi biztosánál kopogtatnak. Nincsenek ugyan illúzióink az Európai Unió következetess égét illetően, de egyszer végre már el kellene számolniuk az érintett tagországok politikusainak ezzel a vagyonnal is.
