Reggeli Sajtófigyelő, 2007. július - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-07-27
14 Winkler Gyula jelölését a kormányfőnek, Călin PopescuTăriceanunak is meg kell erősítenie, azután pedig Traian Băsescu állam főnek is alá kell írnia kinevezését. vissza A jobboldal esete a lélekkel Új Magyar Szó 2007. július 27. Szerző: Ágoston Hugó Lehete a baloldal és a jobboldal mai, posztmodern szembenállását a racionalitásra, illetve az ir racionalitásra való hajlam küzdelmének tekinteni? Elég Ion Iliescu és Traian Băsescu legújabb „levélváltására”, a volt és a jelenlegi államelnök érvelésére gondolnunk, hogy belássuk: nem csak két teljesen eltérő gondolkodásmód csap össze, hanem két politi kai nyelvezet is. Ez a jelenség Kaczinskyék Lengyelországában és Orbán Viktor Magyarországán is egyre lázasabb formát ölt. Utóbbi szempontból releváns és referenciaértékű Buda Péter és Gábor György Metafora és küldetéstudat című cikke az Élet és Irodalo m legutóbbi számában. A szerzők legfontosabb látlelete: a jobboldali politikai nyelv metaforizálódása, amivel mintegy cáfolhatatlanná és támadhatatlanná válik, hiszen a „képes politika” ellen nem lehet észérvekkel küzdeni. Ugyanakkor a baloldali értékkén t számontartott racionális kritika és kétely hisztériás elutasítása. Anélkül, hogy bármilyen párhuzamot erőltetnénk, érdemes idéznünk a terjedelmes tanulmány utolsó részét. (Kiemelések tőlem.) „A diktatórikus attitűd szívesen hivatkozik a minden történelm i koron felülemelkedő, örök és abszolút irányadónak számító valláserkölcs szellemiségére. A vezér a „felborult erkölcsi rend” (e kifejezést Orbán használta a 2006. október 6i tömeggyűlésen) helyreállításán fáradozik, minthogy isteni küldetése a „kizökkent idő helyretolására” predesztinálja. „Történelmi időket élünk” – hangsúlyozta ugyanebben a beszédében a Fidesz elnöke, tartuffeivé téve a helyzetet: ő maga – mint a transzcendens erkölcsi törvény felkentje – megkérdőjelezhetetlen morális instanciává mag asztosult, következésképp mindenki más, aki tőle eltérő álláspontra helyezkedik, csak a Sátánnal válhat egylényegűvé. De ugyanez a küldetéstudat, az elhivatottság megrendíthetetlen hitét biztosító, a kritikai attitűdöt cinizmusként elutasító s a leghalvá nyabb kételyt is száműző felettes erő emlegetése köszön vissza Orbánnak egy nemrég adott interjújából is: „létezik egy másik dimenzió is, ahol megítéltetik mindaz, amit politikusként teszünk. Lelki és szellemi értelemben is nehéz feladat ma, a cinizmus kor szakában küldetéses politikusnak lenni. Én annak tartom magam.” A világnak eme dualista felfogása, Jókra és Gonoszokra való kettéosztása, egyik oldalon a Legfőbb Jó megtestesülésével, másik oldalon a Legfőbb Rossz perszonifikációjával, a megszokott politi kai diskurzuson és demokratikus folyamaton kívül zajlik. Szakrális háború ez, amelynek során a politikai hitüket egyetemes érvényűnek tekintők megszabadítják az emberiséget az erkölcstelen, beteges és romlott, s így az igazakra állandó fenyegetést jelent ő ellenségtől. A politikai ellenség konstruálása az ellenség esszencializálásával, a vele való rögeszmés foglalkozással s a fennálló fenyegetettség szándékos eltúlzásával jár együtt, főképp azért, hogy igazolást nyerjen az ellenséggel szembeni drákói lépés ek elkerülhetetlensége, s az elfogadottól eltérő eszközöknek az igénybevétele. (...) Orbán szavait ismételve „az örök erkölcsi parancsnak” kell megfelelni, a „magasabb rendű célok”, „a magasabb rendű ügy szolgálatába” szegődve. Ezt nevezi Orbán „a történ elem lelkének”, s ezért mondja azt, hogy „kell ismernünk a történelmet... nem a részleteit, hanem inkább a történelem lelkét”. Mintha a „történelem lelke” a súlyos tragédiákon át nem gondoskodott volna annak tanulságáról, hogy a morálisan semleges állam elvénél csak egyetlen eszme képes kegyetlenebb visszaélésekre, jelesül épp a „morális állam”
