Reggeli Sajtófigyelő, 2007. július - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-07-23
33 Fregoli Orbán Népszava 2007. július 23. Szerző: Várkonyi Tibor Lebecsüljük Orbán Viktort. Tizenhét éves közszereplése nyomán a politikai világ kialakított róla egy képet, abba a sablonba próbálja belegyömöszölni, és ennek alapján ismétli véleményé t. A hét végi tusnádfürdői beszéd azonban új Orbánt mutatott be. Olyat, aki túllát az orránál, megpróbálja gondolatait európai távlatokba helyezni, történelmi hátteret keres eszméinek. Csak több baj is van az elhangzott elemzéssel. Az egyik, hogy az egész okfejtés félreértéseken, ostoba filozófián nyugszik, semmi sem stimmel, amit Európáról, főként annak nyugati feléről mondott. A másik, hogy nyakon csíphető, egyetlen eredeti gondolat sincs a fejtegetéseiben; ő elmondta, csodálatra várt, de a tabló mögül k ibukkan a háttér. A Fidesz "filozófusai” és "szociológusai” sugallták szavait, kölcsönvett bölcsességgel akarta azt a látszatot kelteni, mintha az idei Tusnádfürdő valami újat hozott volna. Önmagában ez nem volna kárhoztatható, hiszen úgyszólván minden pá rtvezető háttérül fölhasználja értelmiségi holdudvarát, amely megpróbál ideológiát adni a mozgalomnak. A turpisság akkor derül ki, ha a "vezér” szajkó módjára, gépiesen ismételgeti, amit bölcsei a szájába adnak, de a tartalmát nem érti igazán, leckeként mo ndja föl a tanokat. Amit Orbán 1968ról mint fordulópontról kifejtett, szinte minden részletében téves. Először is NyugatEurópa, benne is elsősorban az ottani diákság nem a külvilágtól elszigetelten ébredt föl. Benne volt mindaz a társadalmi feszültség, amely nem csupán kontinensünk nyugati felén, hanem az egész világon új eszmékkel kereste a kiutat. A tengerentúlon, de mindenekelőtt itt, nálunk, KeletEurópában is, hiszen megihlette az 1956os magyar forradalom, a lengyel elégedetlenség, a csehszlovák er jedés, mi több, az NDKban fölgyülemlett rendszerellenes gyűlölet. Bizonyosan ennek is része volt abban, hogy ez az 1968, amely most hivatkozási pont lett Orbán beszédében, elejétől végig baloldali töltetű volt. Így a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy biz tatást adjon a Fidesz mögött álló, kifejezetten jobboldali, aktív tömeghátterében szélsőjobboldali aktivistáknak, akiktől mindaz, ami negyven esztendővel ezelőtt jelentkezett, olyan távol van, mint Makó Jeruzsálemtől. Hiába próbál meg Orbán – mellesleg nem először – "balra nyitni”, minden ilyen szó rideg idegenséggel hagyja el ajkait, hamis, félrevezető. Nem a hitelesen baloldali, az onnan elcsábítani vélt rétegekre hat, hanem azokra a lumpen elemekre, amelyek mindig és mindenütt a szélsőjobboldal tartaléká t adják. Hamis az elmélet azért is, mert az 1968as szellem magába gyűjtött minden zűrzavaros eszmét, ami a baloldaltól szélsőbalra állt. A merev, sztálinista dogmáktól megcsömörlött anarchistákét, a szociáldemokráciától megújulást váró türelmetlenekét, a még bimbózó, útjukat kereső, később megkomolyodott zöldekét. Ott volt közöttük az idő múltával mondhatni polgárivá szelídült németfrancia Daniel CohnBendit, a "vörös Dani”, a korabeli német terroristák ihletői, a Baader – Meinhoff csoport, francia trocki sták, spanyol szélsőségesek; minden, csak éppen az a gondolat nem, amelyben Orbán az itthoni "új többség” után az "új Európát” keresi. Annyiban van igazság ebben az eklektikus okfejtésben, hogy az 1968as Európa, és benne is elsősorban a korabeli fiatalság torkig volt azzal, amit elviselhetetlennek tartott, ellene lázadt, de idővel csillapodott, mondhatni, belesimult a középosztályi létbe, így kevéssé alkalmasak ezek az eszmék a Fidesz mai kormánybuktató eszközeként szolgálni. Mellesleg ennek az 1968nak kö nyvtárnyi nemzetközi irodalma van; ha Orbán Viktor belemélyedt volna, akár csak a töredékébe is, talán lel benne okos gondolatokat, de így, kivonatosan olvasva tanácsadóinak sűrítményeit, csak arról ad számot, hogy semmit sem ért. Ugyanezt mondhatjuk el a rról az "elemzésről”, amelyben már a jelenbe téved, és mértékadó nyugateurópai tájakon keres példát Fideszének megújulásához. Bármennyire szeretné is elhitetni, sem Franciaországban, sem Németországban, de másutt sem, nem jutna eszébe senkinek őt Nicolas Sarkozyvel és Angela Merkellel egybevetni. Mindkettő ma ugyanis jövőbe tekintő elképzelésekkel és a jelent alakító gyakorlati tervekkel az Európai Unió meghatározó politikusa. Sarkozy kétségtelenül bonyolult egyéniség, akiről nagyon rövid, mindössze két hó napos államfői ténykedése után érthetően vannak szélsőséges vélemények is. Van rajongótábora, és vannak szigorú bírálói, akiknek nagy része, amikor ítélkeznek fölötte, gyakran maguk is túlzásokba esnek. Annyi azonban kétségtelen, hogy Sarkozy ebben az alig hatvan napban is sok újat teremtett. Megpróbálja kiegyenlíteni a politikaitársadalmi mezőnyt, nem falazza be magát az ósdi konzervativizmus bástyái mögé, nem az egyházakat tekinti
