Reggeli Sajtófigyelő, 2007. július - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-07-19
17 Nem téved tünk el! Vajdasági barátainkhoz tartunk Tiszaszentmiklósra, a diákújságírók iskolájába, ahol a sajtó iránt érdeklődő fiatalok okításán túl közös gondjaink megbeszélésére is mindig sort kerítünk. Léphaft Pál, a Kárpátmedenceszerte ismert karikaturista fo gad jégbehűtött barackpálinkával. Újvidékről autózott több órát, hogy találkozhassunk. Pétervárad közeléből érkezett, ahonnan Tomori Pál, a déli végek főkapitánya fél évezreddel korábban könyörgött a királynak és a rendeknek, hogy erősítsék meg a végváraka t, mert ha ezt elmulasztják, elvész az ország, el a nemzet. Ő már látta, hogy Budát Délvidéken, Kárpátalján és Erdélyben lehet megvédeni. A magyar urak azonban akkor is egymás között marakodtak. A következményeket pedig ismerjük! Léphaft Palival megállapí tjuk, hogy a végekről ma is könyörögnek a Tomori Pálok, s a magyar urak továbbra is csak egymásra vicsorognak. Ez azt bizonyítja, hogy a történelem nem jó tanító. A múltban megtapasztaltak nem alkalmasok arra, hogy tanulságként felhasználjuk az aktuális po litikai döntések meghozatalakor. Megérkezik a táborba Dudás Károly is, a szabadkai Hét Nap főszerkesztője. A Szórványban című riportkötetet dedikálja „örvendve az újabb testvéri találkozónak, régi barátsággal”. Riportjainak helyszíneit sorjázza. Erdélyi helynevekkel válaszolok. „Csantavér...” „Sikasszó...” „Szakadó...” „Hidegség...” „Maradék...” „Magyarigen!” Igen – mondja Dudás Karcsi is. Bizonyára arra a NEMre gondol, amelyet a volt Jugoszlávia népei egymásra mondtak ki. A déli szórványok magyarsága akkor is igent kiáltott, mert érezték, elválaszthatatlanul összetartoznak a bácskaiak, a bánátiak, a baranyaiak, a szerémségiek, a muravidékiek, még ha nem is karnak mindenáron egy államban élni. Az elvándorlásról beszélgetünk. Ő a bánátiak kirajzásáról, én az erdélyiekéről. A kényszerű elvándorlásokról. Amikor lakat kerül az iskolára – mert ritkábban jár a faluban a gólya, mint a fehér holló – , amikor összezsugorodnak az életlehetőségek, akkor fel kerekednek a fiatalok. A megtartó közösségeket keresik a nagyvilágban, ha már a szülőföld közössége elveszett. És mennek az idősek a gyerekeik után, a tartalmasabb, embernek valóbb élet után. Elítélhetőke azok, akik egyszer csak fölkerekednek, hátat ford ítanak a szikesnek, s vadlúdak módjára húznak a termékenyebb humusz felé? Elítélhetőe a madár, ha zord tél elől melegebb égtájra költözik? Elítélhetőe, aki gyermeke boldogulása, megmaradása érdekében végleg ott ragad? – kérdezi Dudás Karcsi. Egyetértünk abban, hogy olyan dilemmák ezek, amelyek megválaszolása szociográfiánkra, publicisztikánkra, talán irodalmunkra tartozik. Dudás Karcsi magánvéleményét mondja: „Megemelem a kalapom azok előtt, akik kitéphetetlen gyökereket eresztettek ebbe a szikes bánsági talajba, s a legzordabb télben is itthon próbálnak maradni!” Bánátnak még van lelke. Lám, milyen korszerűtlen beszélgetésre ragadtatjuk el benne magunkat! A pénz, az individualizmus hatalmát hirdető korban korszerűen európai, de magyar szellemiségű újság írásról álmodunk, amely dilemmáinkra keresi a választ... (Álmodni? Lehet álmodni Balkániában, ahol nemrég még szomszéd gépfegyverezte bele a tömegsírba szomszédját?) Szabad anyaországon kívüli magyaroknak arra a következtetésre jutnunk, hogy Tomori Pál öt száz évvel ezelőtti könyörgésére a megfelelő válasz egy egységes, korszerű és európai nemzetstratégia? Szabad reménykednünk abban, hogy előbb utóbb Budapest is meghallja: nem alamizsna az áldozat, amit az anyaország hoz a délvidéki, kárpátaljai, erdélyi, muravidéki, horvátországi, felvidéki magyarokért, mert az valójában a nemzetegészet szolgálja?
