Reggeli Sajtófigyelő, 2007. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-06-04
26 Nemzeti tiltakozás Népszava 2007.06.04. Ezelőtt kilencvenké t évvel Magyarország a Monarchia részeként bevágtatott történelmünk egyik legértelmetlenebb háborújába, amelyet elvesztettünk. A háború tüzében elégtek a születési előjogok szerint szerveződő társadalomirányítási rendszerek, eltűntek a senkinek nem felelő s, az élet valóságáról mit sem tudó királyok és császárok által irányított államalakulatok. A történelem lomtárába zuhantak a Habsburgok, a Hohenzollerek, a Romanovok. Ha felelőst akarnánk találni azért, amiért a civilizálódó Európa letért az ép elme útjár ól, s bezuhant a világháborúk pusztító zsákutcájába, akkor ezeket a felelőtlen, gyűlölködő, gyakran antiszemita és mindig mélyen modernizációellenes arisztokratákat találnánk meg legelőször. De nem csak ők felelősek. És hát nemcsak a császárságok pusztulta k el, hanem milliószámra az egyszerű emberek is, akiket fanatizáltak és besoroztak, akik öltek és haltak, milliószámra. És a nagy világégés iszonyatos veszteségeihez képest szinte mellékesen elpusztult az a csodálatosan termő gazdasági közösség is, amely a Kárpátmedencét korábban oly gazdaggá tette. A háború előtt például rendszeres gyakorlat volt, hogy a szlovák munkavállalók lejöttek a Kárpátokból a magyar Alföldre aratni. Az úgynevezett trianoni határok meghúzása után nem tudtak többet lejönni, itt láb on rohadt el a búza, ott éheztek az emberek. Nem kellett volna így történnie. Volt ember, például Jászi Oszkár, aki a nemzetiségi kérdésekre az egyenjogúságot, a föderációt, az együttműködést és együttélést ajánlotta megoldásul, s aki mélységesen ellenezt e, hogy úgymond a magyarság szupramáciájáért háborúba sodródjunk. Ha rá hallgattak volna, talán még megvolna a történelmi Magyarország – igaz, az itt élő népek egyenrangú hazájaként. Őt nemzetietlennek tartják sokan. Kit tartanak nemzetinek, kinek emelnek szobrot még ma is? Tisza Istvánnak, a grófnak, a miniszterelnöknek, aki tudta ugyan, hogy ez a háború értelmetlen és felesleges, mégis vállalta. Az eredmény ismert. Én tiltakozom, mégpedig azért, mert nemzeti gondolkodású embernek tartom magam, és számom ra ez azt jelenti, hogy azt szeretném, ha a magyar embereknek jó lenne. Gondolom, ezzel mindannyian így vagyunk. A kirekesztő jellegű gondolkodásnak, ha nemzetinek álcázza magát, abszolút árulkodó jele, hogy nem valami erkölcsi posztulátumhoz, parancsolath oz méri tetteit, hanem ahhoz, hogy mit csinál az ellenfele. Ha a két háború között Romániában, Csehszlovákiában vagy bármelyik környező államban a magyarokkal szemben kirekesztő lépésekre került sor, a magyar "nemzeti” közvélemény és politika feljogosítva érezte magát ugyanerre. Ez az út a pokolba vezet. Most az ember egyszerűen nem hisz a szemének, amikor azt látja, hogy a szlovákiai események hatására nálunk ugyanilyen jellegű őrültség üti fel a fejét. "Jan Slota must die!” – Jan Slotának meg kell halnia , olvasom a futballmeccsen felemelt transzparensen. Ugyan, miért kellene meghalnia? Nem követett el halálos bűnt. Ostobaságokat beszél rólunk, alaptalanul rágalmaz, uszít. Ez súlyos politikai hiba, de meghalni? Most néhány, az eddigi hírek szerint fasiszta típusú reakciókat mutató szlovák suhanc megvert egy magyar lányt Nyitrán. Erre mi fog történni? Beindul a láncreakció? Hadd borítsam ki a családi fiókot. Nem nagyon, egy kicsit. Mi olyan városból származunk, amelyik pillanatnyilag a határ túloldalán feksz ik a hihetetlen nyomor mélységeiben vergődve. Jártam ott jó párszor, s nem kell nekem felméréseket és tanulmányokat olvasni ahhoz, hogy tudjam, évtizedeken át hátrányt jelentett ott magyarnak lenni. Olykor pusztán azért kellett kisebb atrocitásokat elszenv edniük, mert magyarok voltak. Ezek elsősorban gúnyos, utcai megjegyzések voltak primitív emberek szájából. Az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaság tavaly rendezett egy konferenciát arról, hogy be kellene emelni a középiskolai tananyagba a Kárpátm edencei népismeretet, mert katasztrofálisan nem tudunk egymásról semmit, és ez az idegengyűlölet, a xenofóbia alapja. Maximálisan egyetértek a konferencia előadóival. Tegyünk próbát. Ki tudna megnevezni egy nagy szlovák filozófust? Román zeneszerzőt? Szerb festőművészt? Horvát hegedűművészt? Ukrán történészt? Gondolom, ők pontosan ugyanennyit tudnak rólunk. Itt élünk ezer éve együtt, ugyanabban a kulturális miliőben, összekötve a családi szálakkal, gazdasági érdekeltséggel, közös sorssal, és még azokról a s zomszédainkról is – az osztrákokról – , akikről tudunk valami keveset, azt is csak az ellenük vívott szabadságharcok történetéből tudjuk. Nagyon torz optika ez. Ezért súlyosan hibás a magyar oktatáspolitika. Őszintén remélem, hogy – többek közt a józan mag yar és szlovák politikának köszönhetően – ezek a nacionalista lármák rövidesen elhalnak. Nem tudjuk azonban, mekkora kárt tettek a szívekben, a reflexekben. Azt gondolom, nagyot. És azt is gondolom, hogy
