Reggeli Sajtófigyelő, 2007. május - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-05-26
21 csövébe. Megtudjuk, hogy milyen vodkát ittak, s mit ettek Putyin asztalánál. Még nem sejtettük, hogy mekkora eszemiszomban lesz rés zünk Palicson a Kisvendéglőben - ki gondolná a hatalmas sörös korsókat a két úr kezeibe, a vargányával beterített süllőt, a hatalmas tűzdelt borjúszeletet, jaj, és azokat a diós, mákos baklavákat , dehogyis jósoltuk a sonkát és a Sárkánysajtot a szabadka i Brenner barátunknál. Legjobbakat az 1999es NATObombázás alatt ettünk - mondja majd ebédnél Józsa László - ki kellett enni a jégszekrényt, és különben se volt más dolgunk. Szabadka az egyik leggyönyörűbb szecessziós város. "A Ferenc Józsefi Monarchiá ról azt mondották: Absolutismus gehindert durch Schlamperei [rendetlenséggel akadályozott pluralizmus], ez volt a jellege. A két világháború közötti Magyarországra inkább illik fasizoid feudálplutokrata gentry közkereseti társaság gemildert durch Pluralis mus [pluralizmussal szelidítve]. Mert volt valamilyen groteszk többpártiság - de éppen az a fajta demokrata magyar maradt ki a közéletből, aki a Felvidéken és Erdélyben a változó időknek megfelelő hangszereléssel folytatta a nagy magyar reformnemzedék munk áját. ťPolgárságŤ a szó nyugati értelmében csak ott volt. A pesti polgárság nem volt öntudatos, közteherviselésre hajlamos, a DunaTisza között nem volt polgárság, csak cívisek" - jegyzi Naplójába Márai 1984ben. Nem igaz, de szép. S tegyük hozzá Márai K assájához, Cs. Szabó Kolozsvárjához Kosztolányi és Csáth Szabadkáját. Ennek a Szabadkának - és Újvidéknek - arany színéhez, Zsolnaykékjéhez hozzáadódik a Titokor ezüstje, amikor az abszolutizmus liberalizmussal volt leöntve, s amikor a szabadkai polgár é s ellenpolgár szabad madárként berepülhette útlevelével Európát. Mi be voltunk zárva a Kádárkalitkába, amely kétségkívül nyitottabb volt, mint Ceausescu Romániája, Brezsnyev Szovjetuniója vagy Honecker NDKja, de csak kalitka volt. A Vajdaságban mindenütt érződik, hogy ez a világ szabadabb és tágasabb volt, nem száz, de huszonöt éve, hogy e tágasságnak éppen most vetnek véget ebben a gyalázatos és szomorú másfélkét évtizedben. Sinkó Ervin és Miroslav Krleza, Danilo Kis és Tolnai Ottó, Végel László és Bora Cosic a tengeri tágasság szigetei. Szerbiának és a Vajdaságnak volt Adriája - ma nincs. Tolnai fordítja le egy magányos szerb fiú, Jugoslav versét: "U cosku sedi usamljeno govno / I razmislja o danima kad je bio kolac..." (Magányosan gubbaszt a sarokban e gy rakás szar / És azokra a napokra gondol / Amikor még kalács volt...). Ülünk a palicsi tó partján, az újrégi magyar vezetőkkel. Az éjjel, hosszas veszekedések után, a nagyhatalmak asztalra csapása után, megalakult az új szerb kormány. De ennek a - tör ékeny és bizonytalan - kormánynak, meg kell oldania Koszovó leválásának, Mladics kiadatásának, a demokratizálásnak, a jogállamiságnak és a piaci nyitásnak szinte lehetetlen ügyeit. Amerikától és Európától fenyegetésen túl semmit se kaptak 1999 óta, hiába M ilosevics rendszerének megbuktatása és Milosevics kiadatása. Bombázni könnyebb volt, mint demokráciát és piacot építeni. A huszonkétmilliós Jugoszláviából mára nyolcmilliós Szerbia lett. Mondhatjuk, hogy ez az ortodox, negyvenötven évenként véres erőszakr a hajlamos nép, maga tehet sorsáról - mindez nem segít. S mivel elfogadtam Surányi György tervezetét arról, hogy egykét milliárd euróval kellene az egyesült Európának és Amerikának támogatnia Szerbia demokráciaépítkezéseit, hogy ne lökjük az országot a na cionalista radikálisok zsákmányául, most elmesélem az asztalnál ülőknek, hogyan fogadta a Pentagon ura, Gates, ajánlatunkat - sehogy. Azután arra kerítünk sort, hogy Balázs Péter tanácsát adjuk tovább, amit szerb barátainknak adott: - Próbáljanak meg alaps zerződéseket kötni a szomszédos országokkal, elsőként akár Magyarországgal, hogy ezzel biztosítsák a határok sérthetetlenségét és a kisebbségek jogait, és szerezzenek megnyugvást Európa számára. Az egyik cigarettáról másikra gyújtó, frontkatona feszültsé gét hordozó új VMSZelnök, Pásztor István, szelíden hallgató fia mellől, ránk robbantja a kérdést: - Lehet, hogy az elmúlt tizenöt év munkája elhibázott volt? Mindent elölről kell kezdenünk, sokkal rosszabb helyzetből? Volt értelmiségünk - ma nincs. Volt k épviseletünk - ma nincs. Volt tárgyalóképességünk - ma nincs. Mit tegyünk? Egy országrész - magyarok, szerbek, horvátok, bunyevácok, zsidók - fekszik előttünk kiterítve. Bizalmat keltő őszinteséggel. Kizárva belőlünk. Sorba állva a főkonzulátusunk előtt. Az asztal körül ülők már valamennyien tudják, hogy magyarságba és szerbségbe menekülni a világgal szemben, egyenlő a csődbe jutással. De mit tegyünk, ha a nemzetiség volt és van leginkább kéznél, ha himnuszt énekelni és keserűen ordítani lehet, mást tenni , alig. Veszélyes tanácsot adni élet és halál ügyében. Még veszélyesebb olyannak, aki elmegy, s tanácsának következményeit nem ő viseli. S legveszélyesebb olyannak, aki anyaországában példát csak rosszat tud mutatni, akinek országából nem gyógyító szérum ok, hanem politikai járványok terjedtek és terjednek. Akinek országából
