Reggeli Sajtófigyelő, 2007. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-04-28
8 sokan szentként emlegetik őt a börtönbeli magatartása miatt. De legalább ilyen fontos, hogy az a politikai hagyaték, az az üzenet, ami az ő egész tevékenységéből adódik, egyre inkább közkincsé válik, s az emberek elgondolkodnak rajta. Nagy ünnepi figyelem irányult Esterházy Jánosra 2001ben, amikor születésének a 100 éves évfordulóját ünnepeltük. Az akkori előadások, az azok alapján megjelent könyvek, mindmind részletesen dokumentálják az ő emberi nagyságát. Én csak nagyon röviden szeretném itt megemlíteni, hogy tiszteletünk alapja az, hogy Esterházy Jánosnak elvei voltak, szilárd erkölcse volt, és ezekből semmit nem engedett . Nem engedett akkor, amikor akár cseh részről, akár magyar részről miniszteri széket ajánlottak neki. Nem engedett akkor, amikor börtön fenyegette, vagy amikor megszökhetett volna a pozsonyi rabkórházból, de nem tette meg, hanem kitartott elvei mellett. K ülönösképpen kitartott amellett a küldetése mellett, amelyet életcéljának tartott, hogy a Felvidéken rekedt magyarság szószólója lesz. Éppen ezért akkor is ott maradt velük, amikor visszacsatolták az egyes országrészeket a bécsi döntés nyomán. Ő a szlovák részen maradt, hogy az ott rekedt 6070 ezer magyar ügyét képviselhesse a parlamentben és a közéletben. Hangsúlyozni kell, hogy Esterházy János nemcsak a magyarok ügyét képviselte, hanem a lengyelekét, ruténokét, a szlovákokét is sokszor, és különöské ppen a zsidókét. Nem lehet elég gyakran említeni azt a szlovák részről szokásosan elbagatellizált tényt, hogy egyetlenként szavazott a zsidó deportálások ellen a parlamentben, és azt mondta, hogy az a zsidótörvény embertelen és istentelen. Politikai célja az volt, hogy a kisebbségi jogok mellett mindig teljes erővel kiálljon. De ugyanakkor példát mutat számunkra – és ezt nagyon szeretném hangsúlyozni – abban is, hogy mindig is abból indult ki, hogy a szlovákok és a magyarok együttélése történelmi adottság. Közös a sorsunk, és ezt vállalni kell. Nagyon megszívelendő az is, amit a gyűlöletről és a félelemről mondott, hogy tudniillik a gyűlölet oka mindig a félelem, a rossz lelkiismeret. Ahhoz, hogy Esterházy Jánost és eszméit még inkább megismerhessük, még tö bb dokumentáció kellene, életrajz, és mindenek előtt műveinek kiadása. Úgyis az a sorsa a legtöbb nagy embernek, hogy néhány idézet élteti csak tovább, és ez nyilván így van Esterházy Jánossal is. Ám mindenképpen szükség volna további történészi munkára, a rra, hogy elhelyezzék őt a saját korában, arra, hogy a kifejezésmódját, nyelvét a saját közegében, vagyis az akkori politikai élet, az akkori politikai szóhasználat tükrében tudjuk értékelni. Így rajzolódhat ki még tisztábban, egyértelműbben az, amit valób an mondott. A kérdés az, hogy most, halálának 50. évfordulóján hol állunk. Sokan, és elsősorban szlovák részről azt javasolják, hogy próbáljunk a humanitárius vonalon haladni. Igyekezzünk elérni, hogy adják ki a hamvakat, hogy tisztességesen végső nyugal omra lehessen juttatni őket. Sokan azt mondják – és én ezt szívből támogatom – , hogy épüljön Nyitraújlakon, a szülőhelyén egy kis kápolna, ami szimbolizálja a szlovákmagyar megbékélést és együttélést. Tudjuk, hogy Lengyelország kitüntetést készül adományo zni, méghozzá az egyik legmagasabb kitüntetést Esterházy János számára, azért a tevékenységért, amelyet a világháborúban a lengyelek menekülése érdekében és annak segítésére kifejtett. Ha mindez összeadódik, a közvéleményben rehabilitálni fogja őt. Az er kölcsi elégtétel, Esterházy János emlékének ápolása, továbbá az a történészi munka, ami tisztázza és dokumentálja életútját és tevékenységét, szükségképpen elvezet a politikai átértékeléshez is. Azonban azt kell mondanom, hogy minél inkább előrehaladunk az erkölcsi rehabilitáció terén, és minél inkább egyértelmű lesz, hogy ez elválaszthatatlan a politikai rehabilitációtól, annál égetőbben merül fel a kérdés, annál kiáltóbb lesz az az ellentmondás, hogy akkor miért nem történik meg a jogi rehabilitáció? Ez a diszkrepancia egyrészt a jogi helyzet, másrészt az erkölcs, valamint a politikai értékelés között idővel tűrhetetlenné válik. Hogy néz az ki, hogy mindenki tisztel egy háborús bűnöst, politikusok állnak ki hivatalosan mellette, ugyanakkor ő jogilag és pa píron még mindig a lehető legsúlyosabb elítélést hordozza? És akkor megkerülhetetlenné válik az a kérdés, hogy vajon miféle jogrend az, amelyik nem engedi a rehabilitálást. Az egész Esterházyprobléma magvához és nehézségeihez itt érkezünk el, amikor megné zzük, mi az a jogi burok, ami védi, ami tabuvá teszi, hogy hozzáférjünk a jogi rehabilitáláshoz. Mi az oka annak a határvonalnak, amely szerint Szlovákiában csak az 1948. február 25e utáni ügyekben lehetséges elégtétel, semmiség, rehabilitáció, ami előtte van, az érinthetetlen? Mi az, ami a népbíróságok ítélkezésének felülvizsgálatát lehetetlenné teszi? A
