Reggeli Sajtófigyelő, 2007. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-03-08
24 Üdvözlettel, Bayer Zsolt Polgári Élet Évszázados székely fennmaradás UMSZ 2007.03.08. Domokos Péter Sajátos hadiszolgálatából adódó önigazgatási rendszerében látja a székelység évszázados fennmaradását Egyed Ákos akadémikus, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke. A sepsiszentgyörgyi városi képtárban kedden este bemutatott A székelyek rövid története a megtelepedéstõl 1918ig címû könyvének bemutatóján elmondta, hogy a székelység történetének újragondolását teszik szükségessé az utóbbi évtizedek kutatásai. Izgalmas kérdésnek nevezte a mindenkori állam és a székelység viszonyát, mert ebben fedezhetõ fel az utóbbi „fegyverrel, diplomáciával, tollal védelmezett” jo gvédelmének és alkalmazkodásának összefonódása. Reflektált a szerzõ a székelyek kettõs identitásáról, mert a népcsoport egyaránt megvédte Székelyországot és ragaszkodott a Szent Koronához. Kiemelte a székelység katonáskodásából származó szabad társadal om gondolatát Cserey Zoltán, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa. Mint mondta, ez a társadalom önmagát igazgatta és közösként intézte a családok föld- és erdõtulajdonát. Kozma Mária, a munkát megjelentetõ Pallas Akadémia Könyvkiadó fõszerkesztõje kiemelt e méltatásában, hogy az intézmény 1993as évi beindulásától az új Egyed Ákoskötet immár 400. kiadott címük. „A könyv a kiadó buzdítására született, amely serkentés találkozott a szerzõ akaratával is” – tette hozzá. Sikernek számít meglátásában az új kia dvány, mert egy hét alatt egyezer példány fogyott el, s utánnyomásra került sor nemrég. Egyed Ákos kötetét a jövõ héten több Hargita megyei városban, így Szentkeresztbányán, Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron is bemutatják. Erdély és Európa UMSZ 2007.03.08. Horváth Andor Bár hitelességét tagadják, közszájon forog egy mondás az 1918 utáni évekbõl. „Kell nekünk Erdély, de még jobban kellene erdélyiek nélkül.” Az erdélyi románokra értette, aki mondta, de nem csak rájuk. Nagyszüleink nem is igen ké pzelték, hogy õk „kellenének” Romániának. Ám teltekmúltak az évek, s gyermekeiknek olykor jól esett hinni: hátha az a fránya nemzetköziség, a szépen hangzó hídszerep, s más effélék... Hanem abban nagyon lehetett hinni, hogy kellünk Magyarországnak. Léle kben bár. Elõször azért lehetett hinni, mert az elszakadás még oly friss, oly fájó esemény volt. Késõbb azért, mert akkor már annyira elválasztottak tõle a határok, hogy szinte csak áhítozni lehetett utána, s szorongva várni, lesze útlevél... Majd jött 19 90, s elõbb a boldog egymásra találás, majd a lassú kijózanodás ideje. Mára kiderült: nem, nem kellünk. Nem mi váltunk le Magyarországról – õ vált le rólunk. Most új remények óráját éljük. Politikusaink azzal biztatnak: minden másként lesz együtt, Európáb an. Ott fogjuk megtalálni a helyünket. Szeretném magam is hinni, hogy így lesz. Ezért csak nagyon halkan kérdezem: vane valami jele annak, hogy mi kisebbségként kellünk Európának?
