Reggeli Sajtófigyelő, 2007. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-01-13
19 anyaországgal való kapcsolatok megritkulását is jelentené. Hogy az ilyen jellegű félelmek nem enyhülnek, mit sem számít az anyaországi politikai elitnek, holott több mint hat évtized távlatából emlékezni illene legalább arra, ho gy a délvidékiek – akik itt születtek, és ezen a földön is maradtak – voltak az elszenvedői az 1944 – 45ös vérengzéseknek, amelyek során 30 – 40 ezer magyart végeztek ki Tito partizánjai. – Nem szabadna elfelejtenie a jelenlegi Magyarországnak, hogy a két ves ztes háború miatt határon túlra került nemzettársak már lassan kilenc évtizede viselik a kisebbségi lét megannyi negatív következményét – nyomatékosítja a Magyarságkutató Tudományos Társaság elnök asszonya. – A vajdasági magyarság úgy élte meg a 2004. dece mber 5ei népszavazást, mint egy második Trianont. Gondoljuk csak el: szétesett a soknemzetiségű Jugoszlávia, és a maradék államalakulatban a hírhedt Seselj vajda „felkínálta”, hogy egy szendviccsel a zsebünkben végleg távozhatunk az anyaországunkba. Mindezek után átéltük azt, hogy velünk riogattak két évvel ezelőtt Budapest en is. Őszintén mondom, amellett, hogy a radikálisoktól megkaptuk, hogy nem kellünk még odaát sem, engem a szerbek többen vigasztaltak amiatt, mert nem kellünk a magyarországiaknak. Eközben ez utóbbiak vagy kerülték a velünk való találkozást, vagy diplomat ikusan, jobb esetben szégyenkezve, együtt érző módon hallgattak december 5e után. Gábrity Molnár Irén úgy véli: döbbenetes és rendkívül sértő, hogy Szegeden, Kecskeméten vagy Budapesten az átlagember még mindig jugónak, szerbnek tartja és nevezi a vajdasá gi magyart, amiben megkerülhetetlen felelőssége van az elmúlt 1617 év magyarországi oktatás- és tájékoztatáspolitikájának. Az is szinte jóvátehetetlennek tűnik, hogy az elmúlt két évtizedben Magyarország nem vette figyelembe: határai mentén több millió ol yan magyar él, akik jól beszélik a szomszédos nemzetek nyelvét, és a helyismeretnek sincsenek híján. Egyetlenegy régió tekintetében is rettentő nehéz felsorolni, mennyi lehetőségről maradt le a magyarországi tőke, mivel ezeket a képességeket, kapcsolatrend szereket Budapest aligalig használta ki. Most pedig fennáll a veszélye annak, hogy 2007 őszén, amikor leereszkedik a schengeni vasfüggöny, a teljes bezártság érzése arra sarkall majd sok délvidéki fiatalt, hogy elhagyva szülőföldjét, és messze elkerülve ú gynevezett anyaországát, egy harmadik országban próbáljon szerencsét. – Egy igazi anyaország mindig úgymond tartalék államként, sőt például autonómiakövetelések esetén védhatalomként törődik külhoni nemzetrészeivel – fejtegeti az egyetemi tanár. – Emlékezh etünk, Zoran Zsivkovics korábbi kormányfő Medgyessy Péter jelenlétében hangot adott annak, hogy Belgrád elismeri a vajdasági magyarok kettős állampolgársághoz való jogát, és azóta ez a hivatalos szerb álláspont. Én hasonló logika szerint elfogadom, itteni adófizetőként is, hogy Szerbia a külhoni szerb nemzetrészeket támogatja. Végtelenül elszomorítja a délvidéki magyarságkutatót, hogy a kéttucatnyi vajdasági nemzetietnikai kisebbség közül csak a romák, ruszinok és magyarok nem kaptak az anyaországuktól ál lampolgárságot, illetve útlevelet. A cigányságnak nincs ilyen második hazája, a ruszinság létét Kijev vitatja, és az ukrán alkotmány különben sem teszi lehetővé a kettős állampolgárságot, úgyhogy az Európai Unió és az érintett országok jogszabályai adta le hetőségekkel csak Budapest nem él, büntetve a vajdasági magyarokat, akik még jó ideig nem lehetnek uniós polgárok. – A vízumkényszer számunkra létező valóság, szemben például a vajdasági románokkal és szlovákokkal. Sőt megemlíthetjük a Horvátországból elsz ármazott szerbeket is, akik a Zágráb biztosította útlevéllel szabadon mozoghatnak az Európai Unió területén is – ecseteli Szerbiában élő nemzettársaink valóban párját ritkító helyzetét Gábrity Molnár Irén. – A kettős állampolgárság, a vízumok, illetve a ki shatárforgalom kérdésében minden délvidéki magyar politikai irányzat egyetért – erősíti meg Dudás Károly író, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) alelnöke, a Hét Nap című délvidéki hetilap főszerkesztője, aki „civilként” a Vajdasági Magyar Művelődési Szöve tségnek az elnöki posztját is betölti. – A budapesti balliberális kormány azt sem fogja fel, hogy az előző fél évszázadban, amikor szinte minden családból kint dolgozott valaki nyugaton, a délvidéki magyarok felbecsülhetetlenül értékes munkakultúrát, szoká sokat őriztek, illetve honosítottak meg, amiből az anyaország még mindig profitálhatna. Dudás Károly úgy gondolja, Magyarországnak örülnie kellett volna, hogy adott esetben ilyen magyar emberek érkeznek a földjére munkavállalóként. Mint ahogy a kilencvene s években is mentek délvidékiek az anyaországba, igaz, elsősorban azok tudtak megkapaszkodni, akik tőkeerősnek bizonyultak, a többiek akadálymentesebben telepedhettek le Ausztráliában vagy Kanadában. A milosevicsi időkben politikai okokból mintegy 40 ezer vajdasági magyar hagyta el a szülőföldjét, de becslések szerint körülbelül 80 százalékuk a nyugati országokat erősíti. S mivel a messzi államokban magyar iskola nincsen, a kivándoroltak gyermekei elvesznek a nemzet számára… Most más a helyzet, mint a délsz láv háborúk idején. Politikai okokból a magyarok közül aligha akarja valaki elhagyni a Vajdaságot, de megélhetési problémák igenis vannak, így az aktív korosztályból sokan azt
