Reggeli Sajtófigyelő, 2006. december - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-12-02
9 nevelni, ha minél nagyobb tömegek végeznek iskolát. És persze a fejedelem tudta: a nemzet felemelkedéséhez, szellemi, erkölcsi kiműveléséhez alapfeltételül meg kell védenie az Erdélyi Fejedelemség önállóságát, mai fogalmak szerinti autonómiáját is. A politikusok közül elad dig ő tette a legtöbbet azért, hogy a magyar nyelv az irodalomban és a tudományban egyaránt elfoglalja a maga mind természetesebbnek tartott helyét. Iskolaalapítás, anyanyelv, a nyomtatott szó fontossága, az értelmiség különleges küldetése – ki sejthette v olna egykor, hogy Bethlen Gábor a háromszáz év múlva kisebbségi létbe taszított erdélyi magyarság számára a továbbélés lehetőségét biztosító programot is megfogalmazta. A határon túli magyarság sorsának megismerése ösztönös programja lett a hatvanas – hetven es években helyét és önazonosságát kereső, eszmélkedő magyarországi ifjúságnak is. Csoóri Sándor írja le Tenger és diólevél című esszéjében, miként alakult az akkori fiatalok szellem- és jellemformáló érdeklődésének folyamata, vagyis az, ahogyan a hátizsák os kíváncsiság a döbbenet küszöbén túljutva átcsap lelkiismeretfurdalásba és kétségbeesett, konok cselekvésbe. A cselekvésen kiindulópontként természetesen a gondolkodás értendő. Akik szerencsések voltak, a rövid életű remény kezdetén: 1967ben, 1968ban jutottak el Erdélybe. A Kilencek nevű költőcsoport tagjaként én is ebben az időben kopogtattam be társaimmal a Vitorlaének címmel megjelent antológia poétáihoz. A Megyei Tükör néven induló hetilap – majdani napilap – szerkesztőségében hozzánk hasonló korú és szellemiségű költő, írótársaságra bukkantunk Sepsiszentgyörgyön. Akkor, 1968 – 1969ben – élve a szabadabb lélegzetvétel lehetőségével – még közös íróolvasó találkozókon is részt vettünk Háromszék falvaiban, kisvárosaiban. Tanúi lehettünk, hogy újsütetű erdélyi költő barátaink mennyire hitelesen fordulnak a mind mostohább történelemnek kiszolgáltatott, a különféle változásokkal megnyomorított idősebb sorstársaikhoz, akiket évtizedek óta nem szólítottak meg őszinte, emberi hangon. A Megyei Tükör heti ripo rtjainak számottevő része ma is kiállja a tüzesvaspróbát: a szavak, a kifejezések nem pörkölődnek meg. Az azonban nem véletlen, hogy az ugyanezen a címen megjelenő napilap a temesvári forradalom eszkalációját követően, az 1989. december 22i bukaresti meg mozdulás másnapján nevet változtatott. Ez azt jelenti, hogy a Megyei Tükör szerkesztőségében, az emberi és közösségi hitelesség ledönthetetlen oszlopain egyensúlyozva, a romániai forradalom tvlámpáinak fényözönén túl szerveződött meg a Háromszék című napi lap. Szükség volt rá, és szükség van rá. Brutálisan tudatosították 1990 márciusának marosvásárhelyi eseményei, hogy az 1989 decemberében fellobbant reményeket józan fővel a helyükre kell tenni, ami nem egyenlő azzal, hogy le kell számolni velük. A lap munk atársai is felmérték, hogy tovább tart a kisebbségi lét keretei között 1919 óta folyó küzdelem a megmaradásért. Vagyis az újság a megmaradásért folyó küzdelem eszköze és részben terepe is – a kor hagyományos és megváltozott kihívásainak megfelelően. Persze szinte minden ekkor megalakult vagy átalakult napilap is ezt vallotta. Nagyobb részük sorsa – a Háromszékkel ellentétben – legjobb esetben a vegetálás lett. A Háromszék a kivételek közé számít. Leszögezhető, hogy Erdély legkisebb megyéjének, az 1968ban m egalakított Kovásznának van egész Románia vonatkozásában a legnagyobb példányszámban megjelenő magyar napilapja, amely hétköznap 15 000 példányban lát napvilágot, míg a hét végi melléklet 17 000 fölé emeli az újságot. Ez elég ahhoz, hogy a lap, amelynek eg yébként tizenhét tulajdonosa van, vásárlói és reklámjai révén megéljen. El lehet mondani, hogy a Háromszék a legfüggetlenebb magyar újság Romániában. Ez azt jelenti például, hogy tiszteletre méltóan távolságtartó, legyen szó akár a magyar államról, akár az RMDSZről. Nemcsak megvesztegethetetlennek látszik, hanem valóban az is. A megvesztegethetetlenség illúziómentesség. Így a lapot nem érte sósavas zuhanyként a világtörténelemben példátlan önfeladás, hogy ne a köznapibb árulás fordulatot használjuk, amelyn ek helyszíne Magyarország, dátuma 2004. december 5e. A Háromszék olyan elvek szerint alakult meg, ahogyan 1989et követően az állami javakat az egész volt szocialista táborban privatizálni illett volna. A rendszerváltozáskor a lap munkatársai élni tudtak a lehetőséggel: tulajdonosok lettek. Nem hagyták, hogy lábukról a bilinccsel együtt a cipőjüket is lehúzzák a privatizáció hatalomhoz közeli rablólovagjai. A tulajdonosok egyikét illik név szerint is megemlítenünk, már főszerkesztői tiszte miatt is. Farkas Árpádról van szó. A lapot az ő személye és konoksága tetté olyanná, hogy Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király is büszke lehetne rá. Báthory volt az, aki orosz hadjáratai idején négynyelvű újságot adott ki, hogy a Baltikum, az Adriatikum és a Feketetenger térségének jövőjét befolyásoló fegyveres vállalkozásai célját megismertesse a világgal. Az újságnyelv egyike a magyar volt. A költő Farkas Árpád neve azoknak a fiataloknak, akikről Csoóri Sándor szólt idézett esszéjében, rokon értelmű fogalm a lett az Erdélynek hívott személyiségformáló döbbenettel. Persze Árpád most mondhatná, könnyű erényesnek lenni ott, ahol olyan munkatársak veszik körül, mint a Teleki Pálemlékérmes Sylvester Lajos, aki szoborállító és színházpártoló tevékenységével maga is élő legenda volt a hetvenes – nyolcvanas években. Farkas Árpádot költőként a kíméletlen igazmondás jellemezte. A költői életművének rendhagyó függelékét jelentő Háromszék is a kíméletlen igazmondás jelszavát tűzte címlapjára. Hiszen mi mást jelentene az, hogy „független napilap”. Mintha a szegénysorból I. Rákóczi György fejedelemsége idején Erdély püspöki székébe emelkedő
