Reggeli Sajtófigyelő, 2006. december - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-12-11
20 egyértelmű, következetes uniós nyelvi terve t és uniós nyelvi jogalkotást kért. Az indoklás szerint „szükség van egy olyan uniós nyelvi jogszabályra, amely biztosítaná a kollektív és egyéni nyelvi jogok jogalapját". Amikor az ügy a parlament plénumában szavazásra került, kiderült, hogy az európai p olitika még nem „vevő" a befogadó nyelvi politikára. A keretstratégia kapcsán november 15én elfogadott állásfoglalás a „javasolt intézkedések" címszó alatt csupán "felhívja az európai intézményeket és szerveket, hogy javítsák a polgárokkal a saját anyanye lvükön folytatott kommunikációt, függetlenül attól, hogy az adott nyelv hivatalos nyelvnek minősüle tagállami vagy uniós szinten"; az általános érvényű uniós nyelvi szabályozásra vonatkozó javaslatot törölték a szövegből. Leonard Orban ezt nyilván jól tu dta, amikor a parlamenti meghallgatáson a képviselők kérdésére azt válaszolta, hogy nem tartja szükségesnek az összes tagállamot érintő, kötelező érvényű nyelvi szabályozás elfogadását. Elemzők azonban úgy vélik, a román biztosnak a bürokratikus bikkfanyel v mellett másra is szüksége lesz, ha „nyeregben akar maradni". Az első komoly próbatétel itthon várja. A meghallgatáson sikerült megkerülnie az olyan „forró" témákat, mint a kolozsvári BabeşBolyai Tudományegyetem soknyelvűsége, beiktatása után azonban az első feladata lesz megválaszolni a levelet, amelyben 24 euroképviselő kérte, hogy haladéktalanul vizsgálja ki a magyar tanársegédek menesztése körül történteket. vissza www.maszol.ro Szobormánia Kárpáti Igaz Szó • 2006.12.09. Úgy általában szeretjük a szobrokat. Pontosítok: hogy az átlagember hogyan viszonyul hozzájuk, azt nem tudhatom, de annyi biztos: az arra illetékesek nagynagy szeretettel állítna k szobrokat különböző események és kimagasló személyek kapcsán. Talán nem tévedek nagyot, ha némi malíciával hozzáteszem: esetenként abból a célból, hogy a szoboravató személy neve maradjon meg az utókornak... Jut eszembe mindez arról, hogy a megyei taná cs legutóbbi ülésén felmerült a kérdés: nem kellenee Ungváron szobrot állítani az ukrajnai éhínség áldozatainak. Egyes képviselők már be is jelentették: kezdeményezik az emlékműhöz szükséges pénzeszköz összegyűjtését. Dicsérendő cselekedet, mondhatnánk, á m alighanem az egyik népszerű kárpátaljai ukrán hetilap újságírójának van igaza, amikor azt írja: a megyeszékhelyen már emlékmű tiszteleg Csernobil hősi halottjai, a banditák áldozatai, az Afganisztánban elesettek, és más áldozatok emléke előtt s így a vár os lassan sírkertre emlékeztet. Véleményét sokan osztják, például Ungvár egyik legismertebb építésze, aki úgy fogalmaz: a városban gyakorlatilag már nincsenek parkok, csak temetők vannak. Hadd tegyem gyorsan hozzá: más vetületben ugyan, de nekünk, kárpát aljai magyaroknak is megvannak a magunk "szoborkorlátai". Többnyire mi sem igen tudunk másban gondolkodni, mint Petőfiben, II. Rákóczi Ferencben, Szent Istvánban, vagy éppen a Turulmadárban. Félreértés ne essék: nincs semmi kifogásom a szobrok ellen. Ugyan akkor kétlem, hogy egyegy ilyen, hősi múltunkat – mármár görcsösen – felidéző szoborral azonosítaná be a nagyvilág szűkebb pátriánk magyarságát, településeit. Mert, mint ahogyan egy, az áldozatoknak felállított szobor előtt sem fog pózolni a messziről id ekeveredett turista, úgy nem fog nagyjaink előtt sem: a magyarok esetében azért nem, mert alig van olyan magyar vidék, ahol ne találnának hasonló vagy ugyanilyen(!) szobrokat, a nem magyarok esetében pedig azért nem, mert ezek a személyek, események számuk ra nem jelentenek semmit. Számomra ezen a téren a legkövetendőbb példa a budapesti Vigadó melletti Kiskirálylány szobra, Marton László alkotása. A Dunakorláton ülő szobrocska térde, válla fényesre van sikálva: nyaranta a turisták sorban állnak, hogy átö lelve, ölébe ülve fényképet készítsenek vele. És odahaza, ezeket a felvételeket nézegetve, számukra a Kiskirálylány jelenti majd Magyarország fővárosát. Mint ahogyan Pécset a kocsit maga előtt toló kofa, Nyíregyházát a fürdőző leánykák, Prágát a csatornábó l kikandikáló munkás vagy éppen Brüsszelt a pisilő kisfiú, Koppenhágát a tengerben egy kövön helyet foglaló hableány. Többnyire ezekről, a szinte minden képeslapon, útikönyvben feltűnő szobrokról azonosítja be a világ az adott városokat, és nem a minden bi zonnyal mindenütt meglévő nemzeti nagyok szobrairól.
