Reggeli Sajtófigyelő, 2006. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-10-19
21 - Nyilvánvalóan igen, hiszen most is emberekkel vagyok kapcsolatban. A diplomáciában kollegáimmal együtt folyamatosan problémákat oldunk meg, találunk közös megoldásokat, próbáljuk megérteni a másik és elmondani saját országunk szempontjait. Tehát ez is az emberi kapcsolatok keretei közt zaj lik. vissza Sólyom László ünnepi írása a Heti Válaszban MNO 2006. október 18. 15:27 „Az ötvenedik évfordulóra a közös ünneplés felfokozott reményével kezdtünk készülni. Közösen akartunk megemlékezni a magyar forradalomró l a világgal, amely kész ünnepelni saját egykori önmagát, amikor lelkesedett, és amikor segítette a menekülteket. Együtt ünnepelhetnénk azt is, hogy egy szabad és független Magyarország emlékezik az évfordulóra. Legalább erre az egy napra jó lett volna vis szatérni azoknak a napoknak a szelleméhez: az egységhez, önmagunk felülmúlásához. Nem tudom, lehetségese még." Agenda Talán a hetvenes évek közepén találtam rá véletlenül Arany János Évnapra címû költeményére. Hiányosan maradt meg emlékezetemben, így mon dogattam magamban a jeltelenül elsikló október végi napokban: „Kelsz és lenyugszol észrevétlenül / végzetes évi nap!” A vigasztalanság tökéletes megtestesítôjének éreztem ezt a verset. Csak most jöttem rá, amikor a biztonság kedvéért megnéztem a szöveget, hogy kimaradt a második sor: „Innep volnál, de senki meg nem ül.” Íme, már megüljük az ünnepet. Vajon a keserűség is elszállt? Az évforduló arra késztet, hogy szembenézzünk néhány kérdéssel. Még nincs kész a leltár. A Heti Válasz ünnepi melléklete, amelyhez ezt a bevezetőt írom, megnyugtatóan széles kört ölel fel, konkr ét témák sokaságát nyújtja ’56 felidézéséhez és megértéséhez. Nagy jótétemény a részletkérdések megbízható tárgyalása egy olyan korban és közegben, amikor az ’56os forradalom általános értékelése – a hivatalos, politikai emlékbeszédek megkerülhetetlen tém ája – az eddigi tapasztalat szerint elvész az elvont magasztalásban, s abban a már kialakult toposzban, hogy a rendszerváltás beteljesítette ’56 törekvéseit. Minden hivatalból ünneplő hivatalból örökös. S emellett persze kellőképpen el vannak helyezve az a ktuális politika áthallásos mondatai is. Ráadásul mindez aligha kárhoztatható: amíg nincs meg a nemzeti kánon, amíg nincs Pilvax, Landerer és Heckenast, a Nemzeti Múzeum lépcsője – addig bízni kell abban, hogy ünnepléseink idővel mégis elvezetnek oda. Az idő mégiscsak segít. Ötven év nagy idő: két generáció nőtt fel. ’56ot nem lehet önmagában szemlélni, az azóta eltelt ötven év nélkül. Az én nemzedékem az utolsó, amelynek személyes élménye volt a forradalom és a megtorlás ideje is. Ha ’56ról gondolkodun k, saját életünkről kell elgondolkodnunk. Nekünk és a nálunk idősebbeknek nem lenne szabad úgy elmennünk, hogy ezt a személyes tartozást ne rendeznénk. Mit tisztáztunk a magunk számára a megtapasztaltakból? Mikor? Mit és hogy adtunk tovább gyerekeinknek? A z 1990 utáni történetírás gyakran 1956ot teszi meg viszonyítási pontnak a Kádárkorszak és az arra következők története és értékelése számára. Ez lehet módszertani szempontból gyümölcsöző, de a mindennapok története nem így folyt. Generációnk életstratégi áinak vizsgálatához azonban nagyon hasznos mércét ad. Megvan a munkája az utánunk jövőknek is. Vannak lezárt teljesítmények: azoké, akik – az idősebbekkel együtt – a nyolcvanas években visszahozták ’56 emlékét a politikai köztudatba, s a rendszerváltáshoz vezető folyamat fontos részévé tették. És egyre többen lesznek a fiatalok, akik már a szabadságban nőttek fel. Immár világos, az ő feladatuk lesz, hogy ’56 kánonját megteremtsék, és a forradalom napját nemzeti ünneppé tegyék. Ők majd megalkotják a maguk képét ’56ról és a kádári évtizedekrôl. Észlelni és elemezni fogják a Nagy Csöndet. És lesz véleményük arról is, mi történt ötvenhattal 1989 után. Ítélkezni fognak az apák felett. De bízzunk benne, hogy saját igényeiket, eszméiket, lelki szükségleteiket rá tudják majd vetíteni az ötvenhatos forradalomra. Bízzunk benne, hogy meg fogják találni a találkozási pontokat a tagadhatatlan történelemmel. Merjük remélni, hogy megismétlődik, ami 1848cal megtörtént a XIX. század befejező évtizedeiben, amikor március 1 5ét és a szabadságharcot ünnepévé fogadta a nemzet, amikor mindenütt Kossuth- és Petőfiszobrokat állított a köz adakozása, s amikor ezekre a nevekre keresztelték a főutcákat. Miért hagynánk azonban, hogy az utókor a mi véleményünket ne vegye számításba? Nem zárult le sem felelősségünk, sem szerepünk. Még itt vagyunk, s az, ahogy ünnepelünk, ’56 történetének része lesz. A forradalom mint egy csillagrobbanás ragyogott fel 1956 októberében és novemberében. Így fénylett fel ismét 1989 júniusában, amikor igaz ságot szolgáltattak neki. Mindig csak az alapkérdésrôl volt szó. A példátlan nemzeti
