Reggeli Sajtófigyelő, 2006. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-10-07
28 élt ezzel a romlott és erkölcsi romlást okozó találmánnyal – az „emberarcú szocializmus” a civil társadalom utolsó erődjeit is ostrom alá vette. A történet- meg az irodalomtudomány feladata lesz földolgozni és elmesélni, hogyan jöhetett létre és hogyan működhetett az a pokolian mocskos rendszer, amelyik a legártatlanabbakat is képes volt tisztátalanná tenni. Beszélni kell, ha merünk, a bukott rendszer működtetőiről, elvtelen kiszolgálóiról, a beszervezőkről, akik most talán a közösből bagóért privatizált offshore cégeiket vezetik, és testőrök gyűrűjében kajánul röhögnek az áldozatokon, ahogy halálra marják egymást a maguk igazságáért. De ne a volt ávósokhoz, szekuso khoz méricskéljünk. És Szilágyi Domokost se hasonlítgassuk Bódy Gáborhoz, Tar Sándorhoz, Szabó Istvánhoz. Ne mentegessük azzal sem, hogy más jelentős vagy híres írók legalizált pozícióban talán jelentősebb árulásokat is elkövettek – az erkölcsi alapértékek nem viszonyíthatók és nem relativizálhatók. Nincs külön mérce, nincs kettős mérce, egy a nemszeretem emberekkel szemben, meg egy azokkal szemben, akiket szeretünk. Fájdalmas, hogy Szilágyi Domokos nem követte meg búcsúlevelében sem Péterffy Irént, Páskánd i Gézát és azokat, akikről jelentéseket írt. Ezzel a teherrel nem tudott szembenézni. Megrendülten gondolunk a nagyszerű költőre és a tragikus sorsú emberre. Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperativus szerint írt és élt, s ha választani kellett, soh asem az erkölcsi alapértékek megtagadásával választott. Újra kell olvasni e mára már klasszikussá lett életművet – egy korszerűbb olvasatra és értelmezésre enélkül is szükség lett volna – , de lehet, hogy sok időnek kell eltelnie, amíg (amennyire szükséges) külön tudjuk választani a költőt és az embert, és higgadtan beszélhetünk életművének egészéről. Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvastuk, erkölcsi üzenetére jobban figyeltünk. Ezek az értelmezések visszamenőleg sem vesztik érvényüket, de bizonyos, hogy a maguk korában érvényesnek vélt valamennyi megállapítás már nem erősíthető meg feltétel nélkül. Az eddigi legteljesebb szövegkiadás alapján (Fekete Sas Kiadó, 2006) jól láthatóan két nagy törés van Szilágyi Domokos k öltészetében. Az egyik törés 1957 – 58 körül mutatkozik, a derűs költő váratlanul elkomorul. Személyiségének versekben is megmutatkozó elkomorulását rendszerint az ötvenhatos megtorlások megdöbbentő – tanúként megélt – tapasztalataira vezetik vissza a kortár sak, de amennyiben beszervezése minden kétséget kizáróan megtörtént, az okot ez utóbbiban kell keresnünk. És elkezdődik a költő rettenetes önpusztítása: gyógyszerek, alkohol, ideggyógyintézetekbe való kibe járás, amelyek hatását csak fölerősítik a költő g yenge fizikumából adódó egyéb súlyos betegségei. A másik törés az 1969ben megjelent Búcsú a trópusoktól című kötet után jelentkezik – innentől, a Fagyöngy verseitől már a halálra készül: szembesülve az e világi üdvözítés és üdvözülés hitének, illúziójának totális kudarcával, fölhagy a formai kísérletekkel is. Az utóbbi években – függetlenül e nyilvánosságra került tragikus szereptől – másként olvassuk Szilágyi Domokos költészetét. Úgy látom, a mai olvasót az életműnek ez a második fele szólítja meg inkább, a Fagyöngy utáni korszak versei, amikor a költő magával a léttel áll szemben. Bejelenti a világ megújulásának metafizikai igényét (Ünnep), megírja az ember halálát (Öregek könyve), és számos változatban megírja a költő halálát (Felezőidő, Héjjasfalva felé , Törpe ecloga). Széchenyi, Vörösmarty, Petőfi, Radnóti – azokat a mártír sorsokat szólítja, amelyek tiszták és következetesek maradtak, azokat az elődöket, akiknek életében és halálában a szó és a tett között lényeges ponton soha sehol nem volt eltérés (S zékely János). S végül (az ember) ontológiai magányát, kudarcát beismerve számos megrendítő versében fölkészíti magát a – megszabadító?, megváltó?, megtisztító? – halálra. Szilágyi Domokos halála – a korabeli legendárium szerint – tiltakozás volt, utolsó t iltakozás az ember szuverenitását semmibe vevő hatalom ellen. Úgy sejtem, menekülő tiltakozás volt az övé, ahogy minden öngyilkosság menekülés is egyben, összeroppanása pedig törvényszerű. A költőnek a Búcsú a trópusoktól (1969), de különösen a Fagyöngy (1 974) kötet és az azutáni alkotói korszakát azonban abszolút tisztának érzem. De verseiben látszólag ekkor sincs nyoma annak a konkrét traumának, amely feltehetően tragikus halálához is hozzájárulhatott. Rettenetes gyötrelemmel fölfüggesztette, talán időleg esen meg is szüntette magában a bűntudatát – erre a tudathasadásra talán csak pszichológusok, elmeorvosok szolgálhatnak magyarázattal, ha tudnak. De lehet, hogy az életműbe szervesen illeszkedő olyan sorok is, mint ezek: „S mert azt hittük: a bátorság nem kifizetődő / s a gyávaság túl sokba kerül – / – csuda! – / hősöket izzadtunk ki magunkból – / kézenfekvő, mégis mondom a hasonlatot: / akár a gyöngykagyló, feleim, / mert szomorú az, feleim, / hogy mocsok által jutunk kincshez. / Hősökhöz, akik / épp úgy s zületnek, mint a többi ember, / csak másként halnak meg”, vagy e vers (Ami kell) párdarabjában: „ó, kikísérelt bűnözők, / váltigártatlanok!” – újraolvasva valamennyire föloldják azt a hiányt, amelyet egyelőre valóságosnak vélünk. November első napjaiban le sz harminc éve, hogy a költő önkezével véget vetett életének. Ha élne, hatvannyolc éves lenne. A templomot (Ady) tragikusan rövid életében is fölépítette, igaz, súlyos árat fizetett érte – Kőmíves Kelemenként tulajdon önazonosságát építette a falak közé. V annak, akik Szilágyi Domokos költészetét félbemaradt kísérletek soraként írják le. Valóban, sok a kísérlet, és talán kevesebb a tökéletes, a hibátlan verse.
