Reggeli Sajtófigyelő, 2006. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-10-06
21 Az Európai Unióba törekvő középeurópai, egykori szocialista államok a rendszerváltás óta vártak arra, hogy az európai család részévé válhassanak. Ez a folyamat azonban még a vártnál is kínkeservesebb volt. Mert Jacques Chirac köztársasági elnök ugyan még a kilencvenes évek második felében könnyelmű ígéretet tett arra, hogy ezen államok már az ezredfordulón csatlakozhatna k az EUhoz, s megkezdhetik felzárkózásukat az unióhoz, hamar kiderült, hogy ez csak demagóg "lufi" volt. A csatlakozásért komoly árat kellett fizetni. Át kellett alakítani a gazdaságot, a jogrendszert, az igazságszolgáltatást. A középeurópai volt szocial ista országok között egyfajta verseny alakult ki arról: ki a "jobb tanuló" a másiknál, melyik képes hamarabb megfelelni a csatlakozási fejezeteknek. Ehhez a sajátos versenyhez 1998ban, Vladimír Meciar bukása után Szlovákia is csatlakozott, hiszen északi s zomszédaink is felismerték: az EUn kívül márpedig nincs élet. Hangsúlyozzuk: ez a verseny egyáltalán nem nevezhető negatív folyamatnak. Egyfajta egészséges rivalizálásról volt szó. Sőt, a kellő helyzetekben a visegrádi országok képesek is voltak összefo gni egymással, amire a múltban nem sokszor volt példa. Az uniós csatlakozást megelőzően szigorú elvárásokat fogalmaztak meg az európai családba törekvő államokkal szemben. Ám az uniós integrációt követően egyes államok - elsősorban Szlovákiáról és Lengye lországról van szó - mintha úgy érezték volna: miután csatlakoztak az unióhoz, a maguk uraivá válhatnak, azaz többé semmilyen komolyabb elvárásnak sem kell megfelelniük. Sajnos részben Magyarország is ebbe a csapdába esett, igaz, teljesen másként. Budapest mintha túlságosan is "jóllakottá" vált volna a csatlakozással, gazdasági szempontból későn vette észre, hogy még csak az út elején jár. A Visegrádi Négyek egyszerre tapasztalták meg: az uniós csatlakozás még nem a Kánaán. Az adott államok kormányai hamar szembesültek azzal, milyen nehéz is megfelelni egyszerre az uniós és a lakossági elvárásoknak. Mert bizony ezek az igények gyakran teljesen különböznek egymástól. Ez a felismerés az eltelt két év alatt a lakosság polarizálódásához vezetett. Nyilvánvalóv á vált az is, hogy az újonnan csatlakozott államok gazdasága még rendkívül sebezhető. Brüsszel ezért úgynevezett reformokat vár el az új uniós tagoktól, olyan intézkedéseket, amelyekkel a lakosság rövidtávon biztosan nem jár jól, hosszabb távú hatásai azon ban az adott állam hasznára válnak. Ám nem kétséges, az uniós elvárások és a lakosság igényei közötti különbségek KözépEurópában egycsapásra szembetűnővé váltak. Természetesen a térség államai más és más gondokkal kerültek szembe, de nagyvonalakban megáll apíthatjuk, hogy a kialakult krízisben minden bizonnyal nagy szerepe volt ennek az ambivalenciának. A Brüsszel által előírt feltételeket a térség államai teljesítették ugyan, ez az átalakulás bizonyos tekintetben csak felszínesnek nevezhető. Lehet, hogy a jogrendszer átalakult, lehet, hogy a törvények alkalmasak egy "jobb világ" megteremtéséhez, ám az emberek gondolkodását ettől még nem sikerült átalakítani, a politikai kultúra sem változott meg, bizony, egyes politikusok gondolkodásmódja sem vált hirtele n európaivá 2004. május elsejét követően, sőt, a korrupciót sem sikerült kiirtani. Egyes pártok ugyanolyan demagóg politikát folytatnak, mint régen, például még ma is kampánytéma lehet az, ki volt kommunista a rendszerváltás előtt, még ma is termékeny tápt alajra hullhatnak a nacionalista szólamok. KözépEurópa lakossága egyszerre döbbent rá arra: attól, hogy a térség az európai család részévé vált, ugyanúgy megmaradnak a régi, rossz beidegződések. A sors fintora, hogy Szlovákia ugyan viszonylag gyorsan me gpróbálta átvenni a reformokat, a lakosság azonban épp ezt a tempót elégelte meg. Mikulás Dzurinda volt kormányfő az idei választási kampányban a reformok sikerességével, a makrogazdasági mutatók valóban irigylésre méltó növekedésével érvelt, az emberek az onban nem érezték a saját bőrükön életszínvonaluk javulását, s a lakosság egy jelentős részének tetszettek Robert Fico demagóg szólamai. A populista politikus éppen az emberek rossz közérzetére apellált: a privatizáció és a reformok lelassítását ígérte. Ko rmányra kerülését követően azonban szinte pillanatok alatt minden bizalmi tőkéjét elvesztette. Bevette ugyanis a kormányba Ján Slotát, a Szlovák Nemzeti Párt ultranacionalista elnökét, aki azóta sem tett lakatot a szájára. Igen súlyos válságjelként értékel hető, hogy ez a demagógultranacionalista politika még ma is sikeres lehet egy uniós tagállamban. Lengyelországban a nacionalizmus helyett egy másik "régi rossz szellem", a korrupció idézte elő súlyos krízist, amelyet tovább fokozott az ultrajobboldali p olitikusok hatalomvágya. A megannyi korrupciós ügybe keveredett baloldal eltűnt a politika süllyesztőjében a tavaly szeptemberi parlamenti választás után. Stabil kormányzásra
