Reggeli Sajtófigyelő, 2006. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-09-16
5 Ingovány - Széles Klára a bezárult kapukról, a kisebbségi magyar irodalomról és az ezredes fekete autójáról Magyar Nemzet 2006. sze ptember 16. Szerző: Major Anita Irodalomtörténész, kritikus, a határon túli magyar irodalom megszállott kutatója. Mostanában elégedetlenebb, mint valaha közéleti tapasztalatai miatt. Hetvenedik életévében az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány neki ítél te a Hídverő díjat, amelyet azoknak adományoznak, akik sokat tettek az erdélyi kultúra népszerűsítéséért. Széles Klára irodalomtörténész Pakson született 1936ban. Tanulmányok: magyar – történelem, kiegészítő német szak. 1959 – 61: a Fővárosi Szabó Ervin Kön yvtár könyvtárosa, 1961 – 69: iparitanulóintézeti tanár, 1970től az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, 1986tól főmunkatársa, 1988tól a JATE docense. Az irodalomtudomány kandidátusa (1972), doktora (2002). Kitüntetései: Babits Mihályemlékplake tt (1981), az Év Könyve jutalom (1995), József Attiladíj (1996). Főbb művei: Reviczky Gyula poétikája és az új magyar líra; Vajda János; Henszlmann Imre művészetelmélete és kritikusi gyakorlata; Szeged – Kolozsvár, 1955 – 1992; A létté vált hiány (Artisjusdí j); Közelebb a remekműhöz; Vane értelme a műértelmezésnek? (Ha van, mi az?); Hálás utókor?; „Lelkünkre így ül ez a kor” – szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral, 1956 – 2004. Mi volt az első gondolata, amikor Kántor Lajostól, a kolozsvári Korunk f olyóirat főszerkesztőjétől értesült az elismerésről? – Meghatott a díj, főként azért, mert úgy vélem, hogy a kisebbségi irodalom itthoni fogadtatásában igen nagy az adósságunk. A kitüntetés elnevezését, a „hídverést” jelképesnek érzem. Szükség volt, s jele nleg is szükség van arra, hogy törekedjünk az említett adósság törlesztésére. Az erdélyi művek magyarországi terjesztése például most is annyira működésképtelen, hogy még mindig ott tartunk: szatyrokban hozzuk át az Erdélyben kiadott könyvek nagy részét, m ert itthon nem lehet megkapni sok fontos kiadványt. A visszatekintés korában vagyok, s ez a megtisztelő díj jó alkalom volna az elégedettségre, s hogy azt érezzem, sikerült valamit elérnünk. Ám e boldog érzés helyett épp az ellenkezőjével szembesülök. Ötve n éve, amikor kezdtek kiépülni az erdélyi irodalommal való kapcsolataink, mindez nem lehetett más, mint áthidalás. Ha reménytelenül kezdődött is, reményteli vállalkozás volt, mert nagyszerű értékekkel találkozott az ember. Ahogy teltek az évek, beteljesülé st éltünk át: aki még csak készült költőnek, költő lett, aki irodalomtörténész szeretett volna lenni, az tényleg irodalommal foglalkozhat. De úgy érzem, a rendszerváltás után gyakorlatilag nem kinyíltak, hanem becsukódtak a kapuk. Ami új, gazdag kapcsolato k világának ígérkezett, az szűkösebbé vált, mint annak idején volt. Többféle csalódásról számolhatok be. Ez a kiábrándulás érinti az emberi kapcsolatokat is, s engem ennek az érzelmi oldala rendít meg legjobban. – Hogyan lesz egy paksi fiatalból a szellemi elitbe tartozó, fél Európával levelező, hídverő irodalomtörténész? – Mindig is szerettem volna irodalommal foglalkozni, s legalább hasonló mértékben zenével. Voltaképp zongoristának készültem, de csak egy profilját változtató iskolába járhattam. Pakson ev angélikus népiskolában kezdtem, aztán polgári, majd kereskedelmi iskolába jártam. Amit ebből a legfogékonyabb korból magammal tudtam hozni, az a zene és az olvasás volt. Könyvszerető családban nőttem fel: felmenőim többsége tanító, kántortanító. De mindig keveselltem az olvasnivalót. Ott és úgy pótoltam, ahogyan csak sikerült: ismerősöktől. Ezért is volt hatalmas meglepetés számomra, hogy érettségi idején megnyertem az országos tanulmányi verseny első díját irodalomból. Nyáron készültem a felvételire, miköz ben betonútépítő kubikosként, majd cséplőgépellenőrként dolgoztam. Nem is tudtam, hogy az első helyezés alapján bejutottam a szegedi bölcsészkarra magyar – történelem szakra. Annyira fellelkesedtem, hogy egyidejűleg a zeneművészeti konzervatóriumba is felvét eliztem Szegeden: Sebők György tanítványa voltam, amire mindig büszke leszek. De illúzió volt, hogy párhuzamosan tudok haladni. – Szeged kevésnek bizonyult? Mi késztette arra, hogy átmenjen a budapesti egyetemre? – A szegedi egyetemen hivatalos vonalon ret tenetesen keveset kaptunk, mert bár voltak még jó tanárok, Halász Előd, KoltayKastner Jenő, Kulcsár Zsuzsa s mások, sajnos nem ők határozták meg az egyetem szellemiségét. Legtöbb időnket az ideológiaipolitikai oktatás vette el. A szovjet párttörténetet o davissza megtanultuk. Szellemi rablógazdálkodásnak éreztem ezeket az éveket. Hiányzott a szellemet felszabadító közeg. Utólag derült ki, hogy sok politikai „küldetésű” ember volt köztünk. Évfolyamunkon többen csak vágytunk a könyvek alapján elképzelt igaz i egyetem élményére. Ötvenhatban éltük át azt az akkor hihetetlen reményt, hogy vágyunk teljesül. De leverték a forradalmat. Egyrészt ezért mentem át a budapesti bölcsészkarra. Másrészt XX. századi irodalommal foglalkozó igazi szaktekintély nem volt Szeged en, s nekem József Attila volt az eszményképem, valamint az élő, kortárs irodalom érdekelt. S mégiscsak a fővárosban zajlott az irodalmi élet, s akiket addig csak messziről csodáltam, például Nagy Lászlót, személyesen is megismerhettem.
