Reggeli Sajtófigyelő, 2006. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-09-01
26 nyilatkozik meg valamely magát prominensnek vélő személyiség. Mos tanság Demszky Gábornak a(z erdélyi?!) magyar fiatalokhoz intézett ’invitálását’ követő médiareakciókkal vagyok így. Pedig Budapest -- nem minden él nélkül -- örökösnek mondott főpolgármestere nem állt elő semmi olyannal, ami nem lenne már évek óta bevett gyakorlat az anyaországban. S amit, többek között, az ún. differenciált támogatáspolitikával sikerült az éppen regnáló magyar kormányoknak – tekintet nélkül azok pártállásra – megalapozni. (Hungaricum számba menő jelenség ez: ha valaki minél alacsonyabb sz inten képes csak megszerezni valamely -- közpénzből finanszírozott -- támogatást, akkor – ugyan azon munkáért – a szintnek megfelelően csökkenő mértékű pénzmennyiséggel kell beérnie.) A határon túli sajtó pedig, Demszky gesztusnak szánt kijelentéséről érte sülvén, szinte egy emberként ’agyelszívást’ kiált. Az én tapasztalatom azonban ennek némileg ellentmond. Az anyaország – a napi (tudomány)politikai szlogeneken túl -- nem mutat különösebb érdeklődést innovatív, gondolkodásra képes (és kész!) nemzettársai i ránt. Az áttelepüléssel kacérkodókkal szemben támasztott egyik alapkövetelmény ugyanis -- ahogy azt már Végel László (is) évtizedekkel ezelőtt észlelte -- a ’pesti’ megosztottságok mielőbbi elsajátítása. És ez az elmúlt bő másfél évtized során sem változot t. Persze nem minden értelmiséginek kell harsány megnyilatkozások révén állást foglalnia a számára szimpatikusabb szekértábor mellett. A/z el/befogadás ára a közelebb eső tábor stiklijeit övező némaság is lehet. A kialakult gyakorlat fenti két eleme egyben garanciául szolgál arra is, hogy Budapest, ne legyen képes a kelleténél több határon túli agyat magába/elszívni. Ha a végeken tevékenykedők központi forrásból biztosított megbecsültsége nem próbálná (a maga, inkább a hatékonyságot, semmint az igazságosság ot szem előtt tartó gyakorlatával) szimulálni a kínálatkereslet piaci viszonyait, akkor a végek előbbutóbb – a közgazdasági logika alapján – tényleg kiürülnének. Ennek a logikának megfelelően a magyar támogatáspolitika továbbra is csak az ellen irányú mo zgást végzőket (: a nyugatról visszatérőket) igyekszik megbecsülni. Ha tehát valaki igazán naggyá szeretne válni Budapesten, induljon a határon túlról vagy belűről, előbb célszerű magának a nagybetűs Nyugaton nevet szereznie, s onnan visszatérni. Ezért azt án én nem is igazán értem, hogy miért éppen az erdélyi magyar fiataloknak címezte Demszky a szavait. Az EUs tagságot megelőző négy hónapra már nem igazán van értelme – az orvosvándorlásból megismert gyakorlatnak megfelelően – ennek az eddig bevett kitérő nek. Ők januártól már közvetlenül célozhatják meg az Nyugatot. Már ha Pesten szeretnének agyalni. II. Kezek Az elszívás fenyegette agyakról a határon túli médiában még mindig jelentőségüknél jóval több szó esik. Pedig nem is ők az igazi célcsoport. Inkább van ma szüksége az anyaországnak, s azon belül Budapestnek is, kezekre. Ám nem mindegy, milyenekre. Ha ’csak’ dolgosak, az önmagában már nem elég. Képzettnek is kell lenniük. Csak így válhatnak elszívandó bérrabszolgaalapanyaggá (Csorba Béla: Nemzeti inte gráció helyett agyelszívás=VaMa.8.21.) A szakképzettség tényleges és járulékos terhei pedig nagyobb részt a határon túli területekre esnek. Egyrészt azért, mert az anyaország szakképzési rendszerébe csak az önmaguk fenntartásáért utóvédharcot folytató, oly an ágazati szakiskolák leendő hallgatói nyernek invitálást (a megóvandó fejkvótáért cserébe jár némi ösztöndíj, egyegy lelakott kollégiumi hely), mint pl. a mezőgazdaság. Ezek a szocializmusból ránk maradt zárványok a támogatásra szoruló kisebbségiek előt t -- legyenek azok anyaországi romák vagy határon túli magyarok -- máig nyitva állnak. És majd csak 34 év után kell szembesülni a bennünk megszerezhető ismeretek piacképtelenségével. Aztán sor kerülhet a nagy visszatérésre is -- várja őket a megfelelő kib ocsátó közeg munkaügyi hivatala (vajdasági magyarul: a biróráda). Másrészt a kisebbségi közegből kikerülő szakképzettek a nehezen fenntartott/kivívott anyanyelvi oktatási rendszerek közösségi megtérülését teszi ez a ’szaki/kézelszívási’ tendencia kérdéses sé. Ha én birtokában lennék valamilyen, az EUban is piacképes szaktudásnak, akkor élnék a Demszkyinvitálás lehetőségével. Azt az egykét évet pedig, amit a főpolgármester által beígért állampolgárságért az anyaországban bősz adó- és járulékfizetéssel il lenők tölteni, arra használnám, hogy megtanuljak valami szakmailag is kecsegtető EUs nyelvet. Mert – olvasom a romániai Új Magyar Szó online kiadásában – tudható ugyan, hogy Magyarországnak is szüksége van bevándorlókra (www.maszol.ro /06.08.29.). Ám amí g az ezt „nem meri bevallani”, addig én is csak amolyan szükségmegoldásnak gondolnám az ottlétet. És arra a kis időre se mennék feltétlenül Budapestre. (Koszos is, meg drága is.) Ott van azonban az egyre épülő ipari ’körgyűrű’: Esztergomtól, Tatabányán, Sz ékesfehérváron, Dunaújvároson át Kecskemétig (Pa is šire! – mondanák itthon) várják a szakképzetteket: amilvé – megfelelő határon túli szakoktatási stratégia időbeni kialakítása esetén – akár én is válhattam volna. Aztán meg irány az EU, vagy maga Svájc – hogy még időben láthassam milyen lesz Szerbia az átalakulást (: a tranzíciót) követően. Az anyaországi szakik -- akik nemhogy a boldogító Nyugatra, de még a NyugatDunántúlra se költöznek szívesen -- meg csak üldögéljenek otthon. Szolgáljunk nekik követend ő jó példával!
