Reggeli Sajtófigyelő, 2006. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-09-08
26 – A miniszterelnök bizonyos alkalmakból, hogy úgy mondjam, szeret szószéket fabrikálni magának, ahonnan megkísérelheti országvilággal elfeledtetni a múltját, a felelősségét. Az a kormányfő, aki KISZ KBs korában szükségszerűen elutasította a szociáldemokrata utat, nem azzal kezdte 2004ben a Bibószobornál a beszédet, hogy bocsá ss meg, Pista, neked volt igazad, nem nekünk. Nem mondta, hogy úgy állunk meg szobrod tövében, mint akik most már látjuk az igazságot, megbántuk, amit tettünk, és igyekszünk az általunk bepiszkított nevedet tisztára mosni. Hanem úgy oldalvást becsúszott a szobor árnyékába, mintha Bibó Istvánnal azonos hitelű nyugateurópai szocialista lett volna. – Nem épülte be utóbb a bibói gondolat a baloldal értékvilágába? – Bibó szerint „az elit legfőbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erk ölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek elmélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat és példákat adjon, azaz kultúrát teremtsen”. Már csak ezért is képtelenség, hogy az egykori apparátcsikréteg, amely egyik pillanatról a másikra elveit fölrúgv a úgymond kapitalista kizsákmányoló osztályellenséggé vált, akárcsak részben kielégíthetné a Bibó szerinti elit követelményeit. Szovjet szolgálatban azon dolgozott, hogy bennünket magyar és európai voltunkban megsemmisítsen, és ázsiai kommunistává változta sson. Kádár apparátusának első generációja bevérezte a kezét a bosszúálláskor. Az őket követő generációk, amelyeknek a mai elitet alkotó tagjai arra hivatkoznak, hogy még a világon sem voltak az idő tájt, a vérdíjat vették föl évekig, évtizedekig hűségesen . – Ön vérdíjat emleget, de egy éve Gyurcsány azt mondta: „Tudom, hogy azok, akik akkor és a forradalmat követően gyalázatos tetteiket elkövették, már sohasem fognak bocsánatot kérni önöktől. Fogadják el ezt Magyarország mai miniszterelnökétől!” – „Párizs megér egy misét” alapon sajnálkozott egyet, de el is határolódott önmagától. Pedig úgy szolgálták busás előnyökért a szovjet gyarmatosítót, hogy ötvenhatot ellenforradalomnak, Nagy Imrét pártárulónak nevezték, és elítélték azokat, akik képesek lettek volna – ahogy nekünk tanították „tanítóink” tizennégy hónap vizsgálati fogság alatt – önző érdekből a dolgozó népet átvinni a győztes táborból a vesztesek oldalára. Persze amikor nem lehetett többé palástolni, hogy ki akart jót a dolgozó népnek, és ki tartott a szovjet erőszakkal a vesztes oldalon, akkor elengedték előző álláspontjukat, mint a tüzes vasat, és átugrottak a mi oldalunkra. Anélkül, hogy tisztázták volna, hogy ha mi most egy oldalon állunk, Kádárék hogyan irthattak bennünket lelkesen, tudatosan, hog yan taposhattak bennünket a szocialista társadalom legaljára évtizedeken keresztül. Az lehetetlen, hogy valaki a közös pártmúltból kimazsolázza az előnyöket, és a felelősséget otthagyja az asztalon. Kapcsolati tőkéjükkel és csak nekik járó bankkölcsönökkel megszerezték az addig ellenünk védett össznépi tulajdont. – A Kormányszóvivői Iroda írta: „1956 emléke és a forradalom megünneplése közös nemzeti ügy. Szociáldemokrata, liberális vagy épp konzervatív gondolkodású emberek számára egyaránt.” – Ez olyan, min t amikor a hóhér – vagy annak jogutódja – bekopogtat áldozata családjához, és fölajánlja az özvegynek szolgálatait a család férfiága kihalásának megakadályozására. És anyánk le is fekszik apánk hóhérjával, azt remélve, hogy eurokonform gyereket fogan tőle. Nekünk pedig nagy tisztelettel kell körülvennünk az új pater familiast, nem szabad emlékeznünk előző mesterségére, különösen azt kell elfelejtenünk, hogy apánk vére szárad a kezén… – „Örök sértettek”: a média nagy része igyekszik így láttatni önöket. – Ak i mindenkit megért, a magyarság elkötelezett megsemmisítőit nem érti meg igazán. Nem engedem, hogy egyéni sérelmekre tereljék a figyelmet. Kovács László, amikor azt mondta, nagyon sajnálják mindazokat, akiket egyénileg vagy családtagjaikon keresztül bántal om ért, nem érintette a lényeget. Egy nemzetet kellett nekik megsemmisíteni, és ez persze családok földúlásával, emberek fölakasztásával, bebörtönzésével, a társadalom peremére taszításával járt. Itt szovjet gyarmatot kellett létesíteni, ez volt a vazallus párt feladata és az osztályharc magyarországi értelme. A szabadságharc ez ellen folyt, és ma is kell folytatódnia valamilyen értelemben, mert ma ugyanazok – reformkommunistákkal és magukat ifjúmaoistákból európai demokratáknak átmaszkírozókkal – jelenleg a demokráciát és az ünnepet sajátítanák ki maguknak. – Ön kétli a reformkommunisták ötvenhatosságát? – Annak idején azért kockáztattam a nyakamat, hogy kijuttassam Nagy Imre utolsó, még el nem kobzott kéziratpéldányát nyugatra. Rám tehát nem lehet azt mond ani, hogy eleve ellensége volnék a revizionizmusnak. De azt vettem észre, hogy sokuk, mihelyt a szabadsá g megéléséről van szó, a magyarság megújulásának éppen olyan ellenségei, mint sztálinista korukban, Rákosi idején. Hisz már a börtönben is csak a maguk revizionimusát tekintették tisztességes ötvenhatos magatartásnak. „Elég legyen már az utcai harc dicsőít éséből – förmedtek rá a fiatal felkelőkre – , ti betartottatok az utcai suhanc magatartással, és lövöldözéssel, felelőtlenséggel meggátoltátok az eszme megújulását, aminek mi voltunk a letéteményesei.” – A kormány lényegében azt kéri, a radikális ötvenhatos ok ne bőgessék le őket 79 meghívott állam, illetve kormányfő, szervezeti vezető előtt.
