Reggeli Sajtófigyelő, 2006. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-09-08
25 – Wittner Mária a dráma résztvevője volt, nem pedig a rendezője, és végképp nem a kritikusa – mint ahogy Mécs Imre, Göncz Árpád vagy a többiek sem. – Segítették a volt felkelők kiengesztelődését az elit azon tag jai, akik hajdan a rossz oldalon álltak? Senki nem emlékszik komoly bocsánatkérésre. – Ez igaz. Én sem lelkesedem, amikor abban a politikai közegben, ahol én inkább mozgok, hébehóba rosszízű megjegyzést hallok 1956tal kapcsolatban. Érintettségemnél fogva én Wittner Mária sorstársa vagyok, sokkal inkább megértem őt, mint azt el tudja képzelni. Most azonban a téma hiszterizálódásáról beszélgetünk. Akikről Wittner Mária úgy gondolja, hogy az ő sebei fájdalmát enyhíthetik, éppúgy propagandaeszközként kívánják őt felhasználni, mint mások engem. – A pártokra gondol, amelyek közül az egyik Wittnert, a másik pedig önt frakciójába fogadta? – Részben igen. Ötvenhat csodája a hihetetlenül gyorsan, óráknapok alatt kialakuló nemzeti egység volt. De ami utána évtizedek ig történt, az a nemzet tragédiája. 1956 után a társadalom úgy döntött, hogy kitörli az emlékezetéből, ami történt. Pusztuljon még az emlékük is, ennyit megér, hogy a terrorkormánynyal, majd a konszolidálódott Kádárrezsimmel békességben lehessek – gondolt ák. Aztán egyszer csak megváltozott a világ. És roppant kínos dolog ám azzal szembesülni, hogy ezek életben maradtak! Puszta jelenlétük is sértő! Némelyek számára egyetlen jó dolog van a létezésünkben: hogy efféle viták szításával esetleg el lehet terelni a figyelmet az aktuális nemzetpolitikai kérdésekről. Elodázásukban mármár összjátékot látok a rivális pártok között. – Nem gondolja, hogy 1956 inkább csak „állampárttörténetileg” van bemutatva, és dicsfény jobbára azokra hull, akik ma a balliberális mező ben kelendők? – Abban, hogy ez problémaként jelentkezik, nem kételkedem, csak abban, hogy maga a probléma létező. Az eltelt tizenhat évben már senki nem gátolta, hogy valaki az ötven évvel ezelőtti történésekkel foglalkozzék. Így aztán több száz dokumentum film készült e tárgyban. Az egyéb műfajú anyagok száma is elképesztő. Csak az ismeret csekély. Mert sajnos épp azok a művek nem készültek még el, amelyek a laikus ember számára lehetővé tennék a befogadást. Kiváló művek születtek egyegy személyről, fontos részletekről, de bárki kezébe adható átfogó kis- vagy nagymonográfiát nem tudok mondani. A tudósoké tehát az adósság, reméljük, már nem sokáig. – Az sem baj, hogy épp az ötvenhatosoknak nem volt beleszólásuk a központi emlékmű pályaművének kiválasztásába? – Mindenki olyan emlékművet állít, amilyet akar. De az egész nemzeti közösségnek szánt emlékmű kiválasztása szakemberek – művészek, történészek – grémiumára tartozik. Tudomásom szerint a döntőbizottság ilyenekből állt, úgyhogy semmi kétségem afelől, hogy a sok pályázat közül a legjobbat választották ki. – Boross Péter reméli, hogy bizonyos ötvenhatosok távolléte a közös ünneptől nem jelenti „ellenrendezvények” szervezését. – Boross Péter nem volt börtönben, és nem volt meghurcolva. Nem tudom, hogy megszóla lása ebben a dologban melyik oldalon oszt vagy szoroz. Mindenesetre véleményét tiszteletben tartom. De hadd adjon kifejezést mindenki a maga nemzeti érzésének úgy, ahogy akar. Akár tőlem eltérő módon, akár úgy, ahogyan én, aki a hatvanas évek végétől édesa pámmal, majd nélküle évről évre felkerestem a 301est. Miért ne koszorúzhatna bárki egyénileg vagy barátaival, szervezetével? Ezzel nem kérdőjelezem meg azt, akinek a protokolláris ünnep az igazi. Kiki válassza azt, ami neki kell – de el ne feledkezzék a nemzeti egységről, amely mindnyájunknak a legszemélyesebb felelőssége. A kormány vagy a Történelmi Igazságtétel Bizottság ünnepeljen úgy, ahogy azt maga méltónak érzi. Méltatlan a forradalomhoz, a megtorlás áldozataihoz, hogy az emlékük fölött bárki, bármi lyen okból marakodjék. Én például, bár az 1956 – 1989 közötti korszakot a legteljesebb kirekesztettségben éltem, nem várom el senkitől, hogy hozzám hasonlóan lássa a dolgokat. Azt viszont más ne kívánja, hogy saját elveimet feladjam. – Lát esélyt arra, hogy ez a feszültség oldódik a kérdéses napokig? – Én mindenesetre erre próbálok példát mutatni. Semmiféle protokolláris alkalmon – csak azért, mert országgyűlési képviselő vagy lelkész vagy Donáth Ferenc fia vagyok – nem akarok részt venni. Én így élem meg, ho gy ahhoz a magyar nemzethez tartozom, amely 1956. október 23ra emlékezve ünnepelni hivatott. Elmaradt bocsánatkérés - RegéczyNagy László: A szabadság kérdése ma is megoldatlan RegéczyNagy László a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke; a forradalom után Bibó István és Göncz Árpád vádlotttársaként szervezkedésért és hazaárulásért ítélték el tizenöt évre. 1963 nyarán egyéni kegyelemmel szabadult. Sokan kinyilvánították a forradalom résztvevői közül, hogy nem kívánnak a baloldallal együtt emlékezni. Ön miért nem szeretne mutatkozni Gyurcsány Ferencékkel október jeles napján?
