Reggeli Sajtófigyelő, 2006. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-08-19
11 folytassam a tevékenységemet, mint eddig, majd hozzáfűzte, szeretné, ha úgy vigyáznék az egészségemre, hogy egy év múlva azt mondhassa, örömére szolgálna, ha nyolcvanéves koromig akként munkálkodnék, mint eddig. – Azaz: továbbra is kiemelt feladatként kezelje a nagyváradi püspöki palota teljes visszaszerzését és felújítását, valamint más restitúciós kérdések megoldását. – Elkopik az ember. A munkakönyvembe ötvenhat ledolgozott évet jegyeztek be eddig. Először 1950. augusztus elsején léptem – ahogyan mondani szokták – a munka mezejére, a tanügybe. – Nem lehetett könnyű egy vallásos neveltetésű, magyar ajkú ifjú román állampolgár számára az 1950es esztendő… – Abban az évben érettségiztem. Apámat sváb származása miatt a Szovjetunióba hurcolták. Egyébként a nagyapám is ott fekszik a krasznojarszki temetőben, Szibériában. Ő mint hadifogoly halt meg idegenben az első világháborúban. Anyám kuláklistára került, hat gyermekéről, akik közül én voltam a legidősebb, hogyan tudott volna gondoskodni? Ha termett is búzánk, a cséplőgép mellől mind elvitték. Éheztünk. Tennem kellett valamit a családomért. Igaz, én már gimnazista koromban, a szatmári jezsuiták diákjaként eldön töttem, hogy a papi hivatást választom, sőt már a tanügyi reformnak nevezett 1948as államosítások előtt úgynevezett kisszeminarista voltam. A szatmári püspökségen laktam, és társaimmal együtt Scheffler Jánosnak, a később vértanúságot szenvedett püspöknek segédkeztem. Ám az államosításokkal egyidejűen börtönbe zárták a szatmári és a gyulafehérvári püspököt, Scheffler Jánost és Márton Áront, majd pedig a titokban püspökké szentelt Bogdánffy Szilárdot is – ő is a rácsok mögött vesztette életét – , és minden je l arra mutatott, hogy egy Rómától elszakított katolikus egyházat akarnak mifelénk megteremteni. Ilyen jellegű teológiára persze nem óhajtottam jelentkezni. Gondoltam, megvárom, míg Márton Áront szabadlábra helyezik, addig meg kitalálok magamnak valamit. A „kulákgyereknek” azonban semmilyen állást nem adtak, egyetemre sem vettek fel. Meg is mondták kerek perec, nekik nem tudós emberekre van szükségük, hanem párthoz hű egyedekre. Az tűnt az egyetlen járható útnak, ha megtanulok oroszul. Levizsgázom a Makszim Gorkij intézetben, akkor talán nem firtatják, hogy mennyi földje volt az édesanyámnak. Egyenesen a Szovjetunióból küldték hozzánk a tanárokat, az egyik Leningrádból érkezett, a segítőkész, kedves Nyina Kuznyecova, a másik Moszkvából, a katonás, kemény Klar a Paszternak. Róla azt híresztelték, hogy partizán tábornok volt a második világháború idején. Igaz lehetett a szóbeszéd, mert a nagy októberi forradalom évfordulóján mindig egyenruhát öltött, és vagy háromsornyi kitüntetést tűzött föl magára. Tőlük aztán olyan papírt kaptam, amely tanúsította, hogy bármilyen szinten taníthatom az orosz nyelvet. Ilyen végbizonyítvány birtokában már bátran jelentkezhettem a tanügybe. Megtűrtek, nem törődtek vele, hogy kinek a fia vagyok. Öt évig tanítottam, akkor kiengedték a börtönből Márton Áront. Mentem volna nyomban a teológiára, de csak akkor engedtek el, amikor tudtam magam helyett másik orosztanárt állítani Szentjobbon. – Amely településnek mind a mai napig apátja a nagyváradi püspök, Tempfli József… – Szívügyem ez az ősi helység. Azért is, mert mai középkorú lakóinak szinte kivétel nélkül a tanára vagy osztályfőnöke voltam, de azért még inkább, mert a történelme az évek során igen gyakran eszembe jutott. Államalapító első királyunk szentté avatásakor már létezett ez a falu, csak akkor még a folyójától, a Berettyótól kapta a nevét. Szentjobbnak azóta hívják, hogy Mercurius apát, a székesfehérvári kincstárnok ide menekítette s három éven át nagy titokban itt őrizte Szent István király épen maradt jobb kezét. Miután titkát a környéken vadászó királynak felfedte, Szent László kőmonostort építtetett a Szent Jobb őrzésére, s az ereklyét a bencés szerzetesek gondjaira bízta. A tatár veszedelem hírére Raguzába menekítették a szent csontokat, és bár a pogány pusztítás után újjáép ítették a települést, sőt várat is emeltek a védelmére, régi fényét Szentjobb többé nem nyerte vissza. A századok során több nevezetes apátja is volt e vidéknek. A történész Fraknói Vilmos például a XX. század elején teljesen felújíttatta a XVIII. századba n az őskeresztény bazilikák stílusában emelt templomot. De még neki sem jutott eszébe, hogy méltó emléket állítsanak a Szent Jobbot ide menekítő Mercuriusnak. Most azonban, egy nappal Szent István ünnepe előtt, augusztus 19én helyrehozzuk ezt a mulasztást , szobra áll végre Szentjobbon annak a férfiúnak, akinek kilencszázvalahány esztendővel ezelőtti bátor tette mentette meg a magyarságnak Szent István király csodálatos épségben megmaradt jobbját. – Ha jól számolok, éppen ötven évvel ezelőtt kezdte meg teol ógiai tanulmányait Gyulafehérváron a híres erdélyi püspök, Márton Áron felügyelete alatt. – Kicsit később, mert „belebonyolódtam” az ötvenhatos forradalom eseményeibe. – Ezt a „késedelmet” igazolja tehát az a számos elismerés, amellyel a „püspökbajtárs” t etteit méltányolják a világ különböző pontjain működő ötvenhatos szervezetek? Mit kell értenünk a „belebonyolódtam” kifejezésen? – Nem szeretek kérkedni, ezért nagyon rövidre fogom a történteket: a Romániába deportált ötvenhatosok közül ketten megszöktek, nekem pedig, egy gyermekkori jó barátom közreműködésével, a Románia és Jugoszlávia közötti szigorú határzár ellenére is sikerült átcsempésznem őket Jugoszláviába. A többit mondják el helyettem azok, akik a kitüntetések szövegeit fogalmazzák.
