Reggeli Sajtófigyelő, 2006. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-08-02
7 de nem fenntartások nélkül kísérte figyelemmel a rendszerváltás történéseit. Egyebek mellett, az anyaország és az országhatárokon túl élő magyarság viszonyának elvi és intézményes rendezését tekintette egyik fontos elv árásának. Sajnos, nem így történt! Másfél évtizeddel a rendszerváltás után, a nyugati magyarság és a magyar állam viszonya még mindig csak „szokásjogilag” rendezett. Azóta is várat magára annak deklaratív, ha úgy tetszik, ünnepélyes alkotmányjogi rendezés e, hogy az 1947. évi békeszerződésben kijelölt Magyarország, illetve az utódállamok területéről politikai, vagy jogi kényszer következtében elmenekültek, miként integrálódhatnak újra a magyar nemzet közösségébe. Még az esetben is, ha ez a nemzettest, az or szághatárok következtében, csupán virtuálisnak tekinthető. Elhangzott ugyan már töméntelen „szó, szó, szó”, és hamvába hullott számos erőtlen, elkapkodott kezdeményezés, az eredmény azonban alig több a semminél. Pedig elvárható lett volna, ha előbb nem, há t az 1956os forradalom jubileumi évének beköszöntésekor, hogy a kérdés illő, jogilag releváns módon nyugvópontra jusson. Most már a politikai tisztesség és illendőség keretein belül nincs mód a megoldásra. A megfelelő idő és alkalom elmulasztását, sem az utolsó pillanatra tartogatott mosolyoffenzívákkal, sem csinos frázisokkal nem lehet pótolni. Minden ez irányú próbálkozás ízléstelen, és az érintettek közül csak kevesek megnyugtatására alkalmas. Vagyis, a mintegy 2,5 – 3 milliós nagyságrendű nyugati magyar ság elutasítását, arculütését jelenti. E sorok írójának a nyugati magyarsághoz fűződő kapcsolatai – mintegy öt évtizeddel ezelőtt – azzal kezdődtek, hogy gyerekkori barátai, gimnáziumi osztálytársai közül többen emigráltak. Nem követte őket, noha a híváso k, kérések, ajánlatok többségének őszinteségében nem kételkedett. Később már tanárként, történészként, majd újságíróként ismerkedett meg behatóbban a nyugati emigráció életével, gondolatvilágával, törekvéseivel. Köszönheti ezt egyfelől olyan neves nyugati szakembereknek, művészeknek, történelmi személyiségeknek, akik figyelmükkel, bizalmukkal kitüntették. Köszönheti másfelől azoknak a történelmi neveket nem hordozó, és történelmi tettekről sem ismert „kisembereknek”, akik szorgalmukkal, tudásukkal életvitel ük tisztességével, a földkerekség számos országában szereztek elismerést a magyar névnek. A rendszerváltás válaszútján, először Pozsgay Imre mondta ki a nyilvánosság előtt, hogy a nyugati magyarság politikai kirekesztését, emigrációs megbélyegzését egyszer és mindenkorra meg kell szüntetni. Ők a mai országhatárokon belül, valamint a Kárpátmedence más országaiban élő magyarokkal együtt alkotják a magyar nemzet egészét, amelynek egyes részeit a történelmi kényszer szakította el egymástól. Majd az Antallkorm ány tette meg az első gyakorlati lépéseket a volt emigráció felé azzal, hogy elődje, a Némethkormány által, a Miniszterelnöki Hivatal keretében létrehozott Határon Túli Magyarok Titkárságát, Határon Túli Magyarok Hivatala néven, önálló, országos hatáskörű közigazgatási szerv rangjára emelte. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a látványos gesztus, nyugati vonatkozásban sem volt elegendő a magyar – magyar kapcsolatok hathatós rendezéséhez. Hiba volt mindenekelőtt, hogy a szervezet létrehozása előtt nem került sor átgondolt, a kérdéskör minden lényeges összetevőjét elemző, kisebbségpolitikai kormányprogram, és törvény megalkotására. Ennek alapján pedig, olyan, az országgyűlés által hitelesített, ünnepélyes nyilatkozat kiadására, amelyben az óhaza nyilvánvalóvá teszi, hogy mi módon kívánja orvosolni a nyugati magyarságot ért történelmi bűnöket és igazságtalanságokat. Továbbá, mit kér, és mit vár közösségeiktől a további kapcsolatépítés terén. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy sem a koncepció, sem a megfelelő törvény kimunkálására, sem pedig az ünnepélyes nyilatkozat kiadására nem került sor. A nyugati magyarság és a magyar kormányzati szervek kapcsolatára azóta is a pragmatikus változékonyság, az esetlegesség és a kormányzati koalícióktól függő, kölcsönös b izalmatlanság jellemző. Olyan jelenség ez, mint Mozart Varázsfuvola című operájában Papageno és Monostatos találkozása; miután egyik sem tud eleget a másikról, ezért már puszta megjelenésükkel is riogatják egymást. A volt politikai emigráció tagjai, talán máig több mumust, intoleráns pártkádert, ügynököt, besúgót, ilyenolyan hírszerzőt vélnek a kormányoldalon felismerni, mint ahány valóban átmentette magát a pártállami időszakból. Kétségtelen, hogy gyanakvásukat, bizalmatlanságukat számos negatív élmény és igazolható eset élteti. A helyzetet csak rontja, ha időnként a múlt olyan asztrállényei és valóságos mumusai tűnnek fel a kisebbségpolitika hivatali színterein, akiket valakik, valahol, hosszú évekig „pihentettek”, hogy aztán újult erővel, új indulatokka l, de régi arcukkal és módszereikkel tűnhessenek fel a magyarmagyar kapcsolatrombolás színterein. Az Antallkormány okkal és joggal nyilvánította a határon túli magyarság kérdését a magyar belés külpolitika részévé. Ez azonban csak „praktikus” jelleggel, kiérlelt, átfogó nemzetpolitikai koncepció megalkotása nélkül történt. A hiányt a későbbi kormányok sem pótolták. Hamarosan e téren is tragikusan különvált a „haza és haladás” klasszikus jelszavának két eleme. Merőben újszerű, minden történelmi hagyományt háttérbe szorítani kívánó polgári társadalom hívei türelmetlenné váltak mindennel
