Reggeli Sajtófigyelő, 2006. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-08-05
29 voltak ezek az intézkedések, mert szerintük nem lehet nyugati egészségügyi intézkedések bevezetéséről beszé lni keleti bérek mellett. A szlovák orvosok heteken át sztrájkoltak, 25 százalékos béremelést követelve. De nem szabad mindent csak a reformok számlájára írni. Lengyelországban is hasonlóképpen drámai az ágazat helyzete, itt azonban éppen az elmaradt int ézkedések miatt jutott ide. Az országban az utóbbi hónapokban számos orvos és ápoló vonult az utcákra magasabb béreket követelve. Az ágazatban dolgozók szerint a kormány elhanyagolta az egészségügyet, s ez vezetett a csődszerű helyzethez. A válságnak egyel őre nincs vége, az egészségügyi dolgozók február óta tiltakoznak kisebbnagyobb megszakításokkal. Itt egyébként harminc százalékos béremelést követelnek. (Lengyelországban az ágazatban dolgozók átlagfizetése 350400 euró vagyis mintegy 100 ezer forint) A l egnagyobb gond az, hogy elvben ugyan egy lengyel orvos heti negyven órát dolgozik, de sokuk arra kényszerül, hogy mintegy száz órán át álljon a betegek rendelkezésére. Lengyelország emellett más súlyos gondokkal is küzd. Az átlagbér tavaly 5,4 százalékkal nőtt, miközben az ipari termelés meghaladta a 16 százalékot. A munkanélküliségre továbbra sem sikerült gyógyírt találni: a lakosság mintegy 20 százalékának nincs munkája. A lengyel választók a korábbi kormányon álltak bosszút az ország gyenge teljesítmény éért, a baloldalt szinte letörölték a politikai palettáról. Az országot a nacionalista Kaczynski ikerpár vezeti: Lech ül az államfői székben, Jaroslaw pedig július óta miniszterelnök. A lengyelek azonban kezdik belátni: az ország új vezetői sem képesek meg adni a választ a legégetőbb kérdésekre, hiszen Lech Kaczynski 1990 óta a legnépszerűtlenebb államfő az országban. Szlovákiában ugyancsak magas, mintegy 16 százalékos a munkanélküliségi ráta, ez a réteg részint Dzurinda reformjait hibáztatta emiatt. Kétség telen tény, hogy a vállalatok eladásával sokan kerültek az utcákra, s a munkanélkülieket az sem lelkesítette túlságosan, hogy Szlovákia a megannyi reformnak köszönhetően a befektetők szempontjából az egyik legvonzóbb uniós tagállam. Sokan kérdezgetik: mi á llhat a szlovák előretörés hátterében? 1998ig Vladimír Meciar vezette az országot, aki mármár sztálinista eszközökkel kormányzott. Mikulás Dzurinda 1998ban színre lépő kormánya hatalmas bizalmi tőkével rendelkezett bel- és külföldön egyaránt. Négy évre rá azért választották újra a koalíciót, mert a szlovákok nagy része ismét Meciar ellen szavazott. Dzurinda kormányával azonban kicsit elszaladt a ló. Túlzásba vitte a reformokat, s bár az ország makrogazdasági mutatói elképesztő mértékben javultak, csakúgy , mint a GDP, az emberek nem igazán érezték a saját bőrükön a pozitív változásokat. Robert Fico éppen az emberek rossz közérzetére apellált: a privatizáció és a reformok lelassítását ígérte. Szlovákiában még túl kevés idő telt el a Ficokormány megalakítás a óta, így nem mehetett át olyan népszerűségvesztésen, mint a lengyel kabinet. Sőt, Fico ma még az ország legnépszerűbb politikusa. Ám ez aligha marad sokáig így. Bár az új, magát szociáldemokratának nevező miniszterelnök váltig próbálja hangsúlyozni, hogy nem tervez merész gazdaságpolitikai változásokat, s hazájában 2009ben akarja bevezetni az eurót, külföldön már a kabinet hivatalba lépése előtt minden bizalmi tőkéjét elvesztette. Bevette ugyanis a kormányba Ján Slotát, a Szlovák Nemzeti Párt ultranacion alista elnökét, aki azóta sem tett lakatot a szájára. Sőt, néhány napja lényegében háborús bűnösnek kiáltotta ki Rákóczit és Kossuthot. Miért ragaszkodik az ő és a koalícióba visszakerült Meciar személyéhez Fico? Nos, a válasz egyszerű. Olyan figurákról van szó, akik mindenre képesek a hatalomért, s annak megtartásáért, így Fico számolt azzal, hogy e két politikus mellett lesz legkönnyebb keresztülvinnie akaratát. Lengyelországban és Szlovákiában egyaránt kormányra kerültek az unióellenes szélsőségesek. Ennek nyilvánvaló oka, hogy sokan csalódtak az EUban, úgy érzik a csatlakozás veszteseivé váltak. Kétségtelen tény, hogy Brüsszel kommunikációja időnként nem a legtökéletesebb. Sokszor emlegetik, hogy közelebb kellene vinni az emberekhez az EUt, ennek m ódját azonban még nem sikerült megtalálni. Kicsit más a csehországi helyzet. Itt ugyanis nem a reformok, még csak nem is az euroszkepticizmus okozta a Jirí Paroubekvezette kormány bukását. Igaz, a megállapítás nem teljesen állja meg a helyét, mert Paroub ek még ügyvezető miniszterelnökként irányítja az országot. Az azonban biztosra vehető, hogy nem ő marad a kormányfői bársonyszékben. Hogy ki lesz az utóda, még két hónappal a választások után sem körvonalazódott, hiszen bár Václav Klaus államfő a jobboldal i polgári demokraták vezetőjét, Mirek Topoláneket bízta meg a kabinet megalakításával, ám egyre nyilvánvalóbb, hogy ő képtelen lesz élni a lehetőséggel. A jobb- és a baloldal egyaránt százszáz mandátumot szerzett a törvényhozásban, s a jelek szerint Topol áneknek nem sikerül átvágnia a gordiuszi csomót. Csehország gondjait mi is jól ismerhetjük: a politikai megosztottság a társadalom megannyi szegmensénél
