Reggeli Sajtófigyelő, 2006. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-07-13
22 Ez egy kívülállónak akár mulatságosnak is tűnhet, valój ában mindannyiunk szégyene kis és nagy Európában, hogy mindez megtörténhetett, sőt, a rendszerváltozás után, 2005ig így folytatódhatott – tűnődik Zelei Miklós. Az úgynevezett kirakós játékhoz az is hozzátartozott, hogy ha teszem azt, egy kisszelmenci magy ar meg akarta látogatni Nagyszelmencen élő testvérét, először ki kellett váltania az útlevelet Szlovákiába. Elment a falujától húszharminc kilométernyire fekvő Ungvárra, ahol várakozott egy vagy másfél napig. Amikor kiállta a sorát, és átlépte a szlovák h atárt, harmincnegyven kilométeres út megtétele után visszaért szinte ugyanoda, ahonnan elindult, és közben utazott hatvanhetven kilométert. Ha valaki Nagyszelmencről akart Kisszelmencre menni, az út akár több száz kilométernyire is felduzzadhatott. Ugyan is akkoriban a szlovák állampolgárok csak érvényes vízum birtokában utazhattak Ukrajnába. Így először Eperjesre kellett eljutniuk, az ukrán konzulátusra, ami több mint száz kilométer. Beadták a kérelmüket, hazamentek, két hét múlva, amikor elkészült a vízu m, újra bementek Eperjesre, aztán újra hazatértek. S csak mintegy kettőszáz kilométer megtétele után indulhattak el végre Felsőnémentibe, a szlovák – ukrán határállomásra. Az út végén megérkeztek szinte ugyanoda, ahonnan elindultak, csak épp a szögesdrót más ik oldalára. Amikor eltörölték a vízumkényszert, akkor a húszméternyi utat már meg lehetett úszni hatvan kilométerrel. Ugyanezt a kálváriát végig kellett járnia Zelei Miklósnak az első Szelmencről szóló könyv, A kettézárt falu bemutatóján, amely 2000 ápril isában játszódott. A határnyitási kérelemhez csak a szlovák belügyminisztérium járult hozzá, de vérlázító cinizmussal felhívta a figyelmet arra, hogy az ukrán oldalon technikai problémák várhatók, hiszen egy határt nehéz egyoldalúan megnyitni. Ezért úgy ta rtották meg a könyvbemutatót, hogy elkezdték Kisszelmencen, aztán busszal fölkerekedtek, s kerülő úton átérve a határ túlsó oldalára, folytatták Nagyszelmencen. Ez lavinaszerűen indított el egy folyamatot, amelynek eredményeként petíciók születtek, Kis- és Nagyszelmencről különkülön és együtt is. Azokat is elutasították. Mivel Zeleiék állandóan gondoskodtak az elektronikus és az írott sajtó jelenlétéről, a falu világhírű lett. Az idegen nagyhatalmak nyomásának meglett az eredménye: a gyalogos határátkelőhe ly megnyitása. Igaz, hogy mindez már tavaly szeptemberben megtörténhetett volna, hiszen addigra fölépült az állomás, egy könnyűszerkezetes építmény, de a szlovák és az ukrán hatóságok gondoskodtak arról, hogy a magyarok el ne bízzák magukat – mondja keserű en Zelei Miklós. A Nyugat újabb nyomására volt szükség ahhoz, hogy december 23án végül beadták a derekukat, s a gyalogos átkelőhely megnyílt. Ám nehogy bárki is valamiféle teljes happy endben reménykedjen. Ugyanis a határállomás, bár elvben napi tizenkét óra hosszat nyitva van, használati ideje mégis lerövidül napi tíz órára. Ugyanis Kisszelmencen hivatalosan a kijevi időszámítás, Nagyszelmencen pedig középeurópai időszámítás van érvényben. Amikor Kissszelmencen, ukrajnai mértékkel mérve reggel nyolc van, és kinyit a határállomás, akkor Nagyszelmencen, középeurópai idő szerint csak reggel hét van, és ott még zárva van. És amikor Nagyszelmencről este nyolckor még haza lehetne menni Kisszelmencre az oda látogatónak, akkor Kisszelmencen már este kilenc van. Minden nap két órával megrövidítik az embereket, ami annyi, mint évente harminc nap. Egy ostoba, egyetlen méltányos mondattal megszüntethető adminisztratív anomália évi egy hónapot vesz el azoktól, akik a két faluból látni szeretnék egymást. Zelei Miklós h ozzáteszi még: Szelmenc egyszerre Trianon jelképe és a magyar többfelé vágottságnak legszemléletesebb példája. Egy 99,9 százalékig magyar falu a nyelvhatár közelében kétfelé hasítva, mindkettő idegen országban. Hiába hangoztatják mind Szlovákiában, mind Uk rajnában, hogy nem nyomják el a magyarokat, állításukat ékesen cáfolja a szégyenteljes vasfüggöny. 2003 októberében, amikor a kettészelt székely kaput avatták a faluban, akkor oda nyomultak az emberek a szöges- dróthoz, s úgy tapadtak hozzá az arcukkal, ah ogy a klasszikus lágerfelvételek ábrázolják a foglyokat. „Elismerem, nagy különbség, hogy Szelmencen, 2003ban legalább nem lőttek. Mégis, ugyanaz az ikonográfia: a szögesdrótnak feszülő emberarcok, emberkezek, embertestek és előttük a katona: ne tovább.” vissza Ki állítja meg Slota tankját? - Az MKP magyarellenes lépésektől tart, a Gyurcsánykormány kivár Magyar Nemzet 2006. július 13. Szerző: Pataky István Van valami jó is ebben a Slotában. Nem célozgat, nem foglalja k étértelmű körmondatokba a magyarokkal kapcsolatos véleményét. Az immár hatalmon lévő Ján Slotáról mindent elárulnak nyilatkozatai. Csak idézni kell azokat. Michl Ebner, az Európai Parlament osztrák képviselője gondosan csokorba gyűjtött néhány frappáns Slo takijelentést. Olvassunk hát bele a Szlovák Nemzeti Párt elnökének sajátos eszmefuttatásaiba: „El kell mondjak egy rövid történetet. 1248ban egy frank szerzetes ellátogatott a Kárpátmedencébe, és a következőket mondta: ahogy a vidéken sétáltam, azon tűn ődtem, hogyan adhatott az isten egy ilyen gyönyörű földet ilyen csúnya embereknek? A szerzetes természetesen az ősi magyarokra gondolt, akik mongoloid külsejűek,
