Reggeli Sajtófigyelő, 2006. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-07-10
22 Az újságíró, bárhol is éljen a világban, óriási utat tesz meg élete során, többször annyit, mint bármilyen más foglalkozású ember. Úgy érzi, mindenütt ott kell lennie, ahol történik valami fontos, valami érdekes. Mert látnia kell, hogy szemléletesen láttatni tudjon. Hallania kell, hogy hitelesen tájékoztathasson. Tapasztalnia ke ll, hogy bölcsen értékelhessen. Ez a dolga. Ez az élete, amely ráadásul semmivel sem hosszabb az átlagéletkornál. Sőt, szakmai körökben keserű közhelyként emlegetjük, a berepülő pilóták után az újságírók életkora a legrövidebb. Ha ilyen rövid, és mégis ily en hosszú utat kell bejárnia, bizony sietnie kell. Száguldani az úton, amely csak ritkán többsávos autópálya, inkább akadályokkal teli, jelzőtáblák nélküli, hepehupás, csúszós makadám. Úgy két hónapja lehet, hogy Balló Áron itt ült velem szemben a bukare sti szerkesztőségben, ahol most ezeket a sorokat írom. Jött valahonnan és sietett vissza Kolozsvárra. Két programja között akadt egy órányi ideje, s hogy az se vesszen kárba, bejött egy kis eszmecserére. Számba vettük sajtónk számtalan gondjátbaját, keres tük a megoldásokat. A végén már tervezgettünk is: be kellene vezetni a médiaoktatást a középiskolákban, hogy a fiatalok visszaszokjanak az újságolvasásra; fel kellene lépnünk közösen, hogy román média uralta reklámpiacon végre a magyar lapok számára is meg teremtődjön az esélyegyenlőség... Aztán elrohant. Elsodortak bennünket az események, megdöbbentő halálhíréig semmit sem hallottam felőle. Mert így élünk mi újságírók, mindenre figyelünk, csak magunkra és egymásra nem. Meg kell halnia valakinek ahhoz, hogy észrevegyük, elismerjük egymás értékeit, teljesítményeit. Hogy átgondoljuk, honnan jövünk és merre tartunk. Hogy életutunkon végigtekintsünk. Kit érdekel, hogy milyen a romániai magyar újságíró életútja? Az átlagolvasó csak a tiszavirág életű termékkel ta lálkozik, talán elolvassa riportját, jegyzetét - és lapoz. Az érdekvédelemre szerződött politikust is többnyire csak az érdekli, mi az, ami az újságban róla szól, ami a hatalmát erősíti. A szakmai szervezetben sem több az újságíró mint egy név a listán, ak i befizette a tagsági díjat. Kit érdekel, hogy a újságíró munkája közügy. Hogy tájékoztatás hiányában értelmi fogyatékossá válna a közösség. S hogy ez ne történjen meg, áldozatot vállal, vagy csak teszi a dolgát, és ez önmagában sem kevés. Kevés viszont a megbecsülés, a sikerélmény, a pénz. A romániai magyar újságíró életútja pedig semmivel sem könnyebb, mint bárhol a világon. Óriási utat tesz meg élete során, többször annyit, mint bármilyen más foglalkozású ember. Mindenütt ott van, ahol történik valami f ontos, valami érdekes. Tájékoztat, vitázik, érvel. Sőt, életútja sokkal nehezebb, mert közösségének kisebbségi sorsát is vinnie kell, teher, amelyet semmilyen körülmények között sem tehet le válláról. Ráadásul ez az életút nem akárhol, hanem a romániai ter epviszonyok között kanyarog. Ahol, tudjuk, sötétedés után még mindig sok a kivilágítatlan szekér. vissza Főszerkesztőnktől búcsúzunk Emlékszem, egyszer elmesél te, hogy gyermekként író szeretett volna lenni. Életehalála bármely regényre rácáfolt. Aztán majdnem teljesült gyermekkori vágya: újságíró lett. Magyar újságíró Erdélyben. És ezzel élete szolgálattá, hivatássá vált. A Szabadság, a sajtó segítségével mindi g a magyar közösséget, annak érdekeit szolgálta – a nap minden órájában. Még akkor is, ha ezért kevesebb ideje jutott önmagára, szeretteire. Mégsem érezte elviselhetetlen nyűgnek a folyamatos munkálkodást. Pénteken is hagyakozott, utolsó riportútja előtt, kinekkinek feladata szerint. A feladatvégzésről szóló beszámolót már csak üres széke várná. Virágot hoztunk, és gyertyát gyújtottunk. Szótlanul rójuk a szerkesztőségi szobákat, fehér éjszaka után bénultan próbáljuk folytatni a munkát, emberkéntújságíró ként élni, működni tovább, elkészíteni a hétfői lapot. Közben arra várunk, hogy egyszer csak betoppan, elnézést kér a késésért, és sebbellobbal bekapcsolja a számítógépeket, nyomtatót, érdeklődik a beteg kollégák állapota iránt, megold öt problémát, lebon yolít tucatnyi telefonbeszélgetést, fogad néhány vendéget, meghallgat több kollégát, megszervezi az olvasói nyereménysorsolás díjait, műsorát, válaszol soksok olvasói mailre. És finom érzékű diplomáciájával kompromisszumos megoldást kínál a felmerülő gond okra úgy, hogy a felek elégedettek legyenek, és a közös érdek se sérüljön – legyen szó akár a kollégák személyes problémáiról, akár a lapszerkesztéssel kapcsolatos dilemmákról. Az objektivitás mindig alapelv volt nála – az tudta igazán felbosszantani, ha e z mégis sérült valahogyan. És ha indokolt bosszúságában elszámoltatta a vétkest, és netalán túllőtt volna a célon, utolérhetetlenül megnyerő modorban tudott elnézést kérni – mert Áron nem félt az egészséges önkritikától, és talpig úriember volt. Ráadásul z seniális humorral áldatott meg, és a hivatással együtt járó száguldó életstílus dacára tudott örülni a napsütésnek, és adott magának időt arra, hogy elmerüljön az élet által léptennyomon kínált apró örömökben.
