Reggeli Sajtófigyelő, 2006. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-07-08
8 A hivatalos román álláspont képviselőinek távolmaradása azt eredménye zte, hogy nem csiholtak vitát Tánczos Vilmos kolozsvári egyetemi tanár, valamint a diószéni származású Tampu Ferenc és Perka Mihály előadásai, amelyek gyakorlatilag ízekre szedték a román eredetmítoszt. Ezekben csupán Meinolf Arens müncheni történész talál t hibát, aki kijelentette: a moldvai katolikusok történetét akkor lehet igazán megérteni, ha a történészek a dákoromán kontinuitás mítoszát is elvetik, és párhuzamosan vizsgálják a magyarok és a románok moldvai kirajzásait. vi ssza A többségi nemzet kisebbségi komplexusai Kapu 2006. júniusjúlius Szerző: Skrivanek Dániel Mikor a kedves olvasó kezébe veheti kedvenc folyóiratának nyári számát, addigra már a szlovákiai parlamenti választások eredményei is megszületnek. Az izgalmak persze majd csak azután következnek, hiszen a kormányalakítás – történjék az bármely párt vezetésével is – bizonyosan tartogat még néhány meglepetést, legalábbis nekünk, magyaroknak mindenképp. No de választások ide vagy oda, évtizedes aranyszabály a Kapunál, hogy a nyári kiadásban nem terheljük a n yájas olv asót holmi pártpolitikával s a hozzá tartozó csontszáraz elemzésekkel. Ehelyett megpróbálunk valami könnyedebb műfaj után nézni, ami könnyebben emészthető olvasmányt nyújt a forró nyári hónapok alatt. Ha egyáltalán lesz még nyár. Ha nyár nem is, de Ján Slo ta és Szlovák Nemzeti Párt még biztosan lesz egy darabig, s addig nem kell aggódnunk amiatt, hogy munka nélkül maradnak a kóros elmebajjal foglalkozó szakemberek. Ez az úriember ugyanis egymagában képes lenne munkát adni egy egész intézetre való pszichiáte rnek, napi három „műszakban”. Ám mindezek ellenére helye van egy értelmiségi folyóiratban is, nem csak a lélekbúvár szaklapokban (vagy esetleg az egyéb szennyirodalomban). No nem azért, mert őt magát oly nagyon az értelmiséghez lehetne sorolni – legalábbis úgy gondoljuk, hogy egy értelmiségi mégse egy vendéglő teraszáról végezze el kisdolgát az istenadta nép közé, mint ahogy Slota tette. Még akkor se, ha történetesen vér helyett átmenetileg vegytiszta borókapálinka csörgedezik ereiben, s ennek megfelelően k ellőképpen elvarázsolt állapotban van. Azért van e lap hasábjain örök időkre bérelt helye a szlovák nemzet eme nagyszerű díszpéldányának, mert egy személyben testesít meg egy egész nemzetrészt, egy „sajátos” gondolkodást, egy viselkedést. A szlovák nemzet azon (egyébként igen tekintélyes) részét képviseli ő, amely a magas hegyek árnyékában az emberi evolúció egy vakvágányaként képtelen volt a fejlődésnek azt a kezdetleges szintjét is elérni, ahol kialakultak az emberek közti viselkedés legalapvetőbb szabály ai. Ezen a szinten épp csak annyi lenne elvárható Isten állítólag legértelmesebb teremtményétől, hogy legalább a saját szomszédját ne üsse agyon a bunkójával, mert különben magára marad a mamutvadászaton, s akkor könnyen felkophat az álla. Ámde minthogy e réteg valahol e szint alatt néhány grádiccsal sikeresen megrekedt, adott számunkra egy jelentős, és ennek megfelelően igen hangos horda, amely a maga igen szerény történelmi múltjával azt akarja elhitetni velünk, magyarokkal, hogy helyünk a Duna mögött van . Ez persze valójában igaz is, hiszen bármely oldalán álljunk is a Dunának, a túlparton nekünk mindig jussunk van. Világos azonban, hogy Slota és népe más szerepet szán Európa vén folyójának (nyilván nem a szlovákok ősi mesterségét, a facsúsztatást kívánja ismét felvirágoztatni, arra ugyanis más folyók „szolgáltak”). Ahogy az is könnyedén elképzelhető, hogy a folyótól északra eső országrészben élő magyar őslakosoknak milyen sorsot szánna az emberi faj e korcs példánya. De vajon honnan ered, miből táplálkozi k ez a mérhetetlen gyűlölet a felvidéki magyarság iránt? A Magyar Koalíció Pártjának kormánypozícióban töltött nyolc éve sikeresen elaltatta a magyarok egy részének veszélyérzetét, óvatosságát. A megalkuvás politikája, a látszólagos kompromisszumok (s az e zek mögött megbúvó sorozatos önfeladás és nyílt vagy burkolt nemzetárulás) azt a hamis látszatot keltették, hogy a két nép, a történelmében is egymásra utalt két szomszéd, a szlovákok és a magyarok végre képesek kulturált európai hangnemben beszélni egymás sal. Néhány magyar nevű miniszter a szlovák kormányban, s megannyi pártkatona a különböző hivatalokban elegendő volt ahhoz, hogy sokan azt higgyék: jó úton jár a két fél ahhoz, hogy valóban megvalósuljon a történelmi megbékélés. Ám hogy ez mennyire nem így van, azt éppen a szlovák fél prominensei mutatták meg – útonútfélen. A szlovák diplomácia gépezete tüstént működésbe indult, amint bármiféle – akármilyen ártalmatlan – kezdeményezés indult a magyar fél részéről. Kiváló példa erre a státustörvény esete, a mely még fénykorában sem volt alkalmas arra, hogy akár csak legcsekélyebb veszélyt is jelentsen a szlovák érdekek szempontjából, mégis, a szlovák külügy azonnal lecsapott a jobb sorsra érdemes törvényre. Tiltakozás, méltatlankodás, fenyegetés – az eszköztá r kimeríthetetlen. Eduard Kukan külügyminiszter – félretéve pártja demokratikus elveit – a világ egyik legdemokratikusabb kezdeményezését (ti. hogy egy nemzet segítsen a hozzá tartozó vérein) rohanta le, mint
