Reggeli Sajtófigyelő, 2006. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-06-21
22 meg és vallják magukénak a befogadók értékeit. A bevándorlók többféle stratégia közül választhatnak: integrációnak azt nevezzük, ha valaki megőrzi saját kultúráját és átveszi a befogadóké t is. Asszimiláció esetén a személy a befogadó értékeit részesíti előnyben, és eldobja magától a régit. Aki viszont szeparálódik, az pontosan fordítva jár el, csak a saját szokásait ápolja. Anómiát él át valaki, ha egyik kultúrát sem ápolhatja – ez többnyi re kikényszerített stratégia. Individualizmusról akkor beszélhetünk, ha valaki önmagát és másokat nem egy érték szerint rendeződött közösség tagjaként, hanem egyénként határozza meg csupán. Minél inkább egybeesik a befogadók és a jövevények stratégiaválasz tása, annál valószínűbb, hogy a csoportok közti kapcsolat konfliktusmentes lesz. A kutatások szerint pszichológiai szempontból az a legegészségesebb, ha a bevándorló mindkét kultúrát magáénak vallhatja: azaz úgy illeszkedhet be az új társadalomba, hogy köz ben nem kell feladnia saját értékeit, szokásait. A vizsgálatban kilencvennégy, 1985 és 1995 között áttelepült erdélyi magyar értelmiségi és kilencvenöt magyarországi magyar értelmiségi alkotta a mintát. A kérdőív az erdélyiek esetén felmérte, hogy milyen e tnikumhoz tartozónak vallják magukat (erdélyinek, magyarországi magyarnak, magyarnak, esetleg más származásúnak), hogy ez az etnikai identitás mennyire erős, milyen akkulturális stratégiát választanak a különböző életterületeken, illetve mennyire elégedett ek az életükkel. A magyarországiaktól azt kérdezte meg a kutató, hogy a bevándorlóktól milyen beilleszkedési stratégiákat várnak el általában, illetve hogy konkrétan az erdélyi magyarokra vonatkoztatva milyen stratégiákat engednek meg a különböző életterül etek mentén. Az eredmény érdekes: minél idősebb korban emigrált valaki, annál jellemzőbb rá, hogy bizonyos életterületeken nem alkalmazkodik a magyarországi kultúrához, tehát nem használ itteni kifejezéseket, törekszik arra, hogy erdélyivel kössön házasság ot, lakókörnyezetében és a munkahelyen az erdélyi társaságot kedveli, valamint nem veszi át a magyarországi értékrendet. Akiknek erdélyi magyar házastársuk van, inkább ápolják az erdélyi kultúrát, mint a befogadó országét. Az áttelepültek fele erdélyinek t artotta magát (minél idősebb valaki, annál erősebb a régi identitástudata), harmincegyen „egyszerűen” magyarnak vallották magukat, öten székelyként definiálták státusukat, tizenhárman pedig nem is akartak válaszolni erre a kérdésre. Akik az 1989es románia i forradalom előtt emigráltak, azoknak jóval erősebb az erdélyi identitásuk, mint azoknak, akik a rendszerváltás után hagyták el hazájukat – ez azzal lehet összefüggésben, hogy a romániai változások előtt jóval súlyosabb, akkor visszavonhatatlannak tűnő és vagyonvesztéssel járó döntés volt a kivándorlás, míg ma inkább gazdasági kérdés. Az az erdélyi bevándorló, aki integrálódott, azaz ápolja mind a magyar, mind az erdélyi kultúrát, elégedett az életével. Aki viszont csak az erdélyi kultúrát ápolja, elégedet len. Akik erdélyi magyarnak tartották magukat, kevésbé azonosultak a magyarországi kultúrával azoknál, akik magyarnak vallották magukat. Érdekes módon a befogadó anyaországiak nagyobb mértékben várják el általában a bevándorlóktól, hogy „felvegyék” a magya rországi kultúrát, mint az erdélyi magyaroktól. Ez azzal is magyarázható, hogy a két kultúra között nincs olyan nagy differencia, tehát ha egy erdélyi nem veszi át például a magyarországi szokásokat, még nem rekesztődik ki a társadalomból. Az erdélyi magya roktól az anyaországiak inkább individualizációt várnak el, vagyis azt tartják jónak, ha valaki egyénekben és nem csoportokban gondolkozik. Az erdélyiek számára az individualizáció már nem annyira kedvelt, mint amennyire azt elvárják tőlük – itt látszik bi zonyosodni az, hogy az erdélyi magyarok kultúrája közösségközpontúbb, mint a magyarországi társaiké, amely az utóbbi évtizedekben nyugatiasabbá, individualizáltabbá vált. Egy másik különbség, hogy az erdélyiek nagyobb mértékben kívánják kizárólag az erdély i kultúrát őrizni, mint amennyire azt engedik nekik a befogadók. Utóbbiak ugyanis azt szorgalmazzák, hogy az áttelepülők csak egymás között vagy az otthonaikban használjanak erdélyi kifejezéseket, és ne vegyítsék azokat a mindennapokban. A házasság vagy a mindennapi együttélés esetében már nincs vita, mindkét csoport egyetért abban, hogy ha mindkét fél kultúráját tiszteletben tartják, akkor a házastárs vagy a szomszéd származása lényegtelen, csak a személyisége, szocializáltsága számít. Az erdélyi csoportra azonban jellemző volt, hogy nagy számban előnyben részesítették azt, amikor egy erdélyi erdélyivel köt házasságot Az erdélyiek egyetlen területen, a munkában mutattak hajlandóságot az individualizációra. Itt úgy vélik, nem számít, ki honnan jött, az a fon tos, ki milyen (szak)ember. A munkánál a többi területtől eltérően gyakran választották az asszimilációt, vagyis az öszszes érintett terület közül egyedül itt hajlandók teljesen felhagyni a magukkal hozott kultúrával, és egy az egyben átvenni a magyarorszá gi munkamorált. A befogadók az erdélyiektől azt várják, hogy átvegyék a magyarországi kultúrát, szokásokat, értékeket, kifejezéseket, ugyanakkor nem szeretnék, ha felhagynának erdélyi jellegzetességeikkel. A másik lehetőség, hogy ne gondolkodjanak kultúráb an, az emberben az egyént, a személyiséget lássák, ne a származását. Az erdélyiek inkább tesznek különbséget Erdély és Magyarország között, mint a magyarországi magyarok. A megkérdezett erdélyi értelmiségiek nagy része úgy véli, hogy áttelepülésükkel egy ú j kultúrába érkeztek, de nem volt nehéz a beilleszkedés. Kisebb hányaduk – főként az idősebbek – kivonult az új társadalomból, nem vette át a
