Reggeli Sajtófigyelő, 2006. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-05-30
11 legendává növekedett. Koszovó a balkáni háborúk után, 1912ben visszakerült a Szerb Királysághoz, Metohia pedig „a másik szerb államhoz”, a Montenegrói Királysághoz, 1918 után pedig a j ugoszláv államhoz, de teljesen megváltozott nemzetiségi összetétellel. Az átlagszerb számára Koszovó a nemzeti ideológiában az a szent föld, ahonnan a szerbeket évszázadokon át mindig csak elüldözték, és ez napjainkban is folytatódik – egyesített erőkkel, szisztematikusan. A felelősök elsősorban a muzulmán albánok, akiket különböző időkben telepítettek oda a török hódoltság idején, majd az olasz fasiszták, később pedig Tito kommunistái. Kutatások szerint Koszovó a szerbek számára jelképesen az egyik legfont osabb szó. Isten és Szent Száva után az egész szerb népnek ez a szó jelképezi a nemzeti és kulturális identitását – írja a szerző. Szerinte az albánok számára Koszovó az ősi albán föld, az illírek földje. Tény azonban, hogy nincs tudományos bizonyíték arra , hogy valamiféle folytonosság lenne az antik illírek és a mai albánság között. A romantikus albán történelemírás ideológiai kivetítésében a koszovói albánok számára Koszovó a megszállt etnikai területek jelképévé vált. A nagy számú templom és kolostor a X III – XV. században épült, de ezek az albánok számára nem a korábbi bizánci, hanem a régebbi illír templomok alapjaira húzott épületek, amelyeket a megszálló Nemanjics szerb uralkodóház építtetett, ismerteti Batakovics a szerinte elfogadhatatlan albán állítá st is. (Jelenleg a déli tartományt – amely ENSZigazgatás alatt áll – szinte ellepik a középkori szerb templomok, kolostorok és szentélyek: mintegy 1300.) Selim Daci írása elején leszögezi, hogy Koszovó történelmének tisztázása az egyik legfontosabb tudomá nyos kérdés, különösen 1981 után, amikor is a kérdés politikai dimenziót is öltött. Igaz, korábban is probléma volt a koszovói történelem elpolitizálása, s a szerb történelemírásban így van ez már 150 éve. Az albán szerző szerint az albán nemzeti mozgalom fejlődésével párhuzamosan a XIX. és a XX. században – ez különösen a koszovói albán területeken volt kifejezett – megjelent az expanziós politika a szomszédos országokban, amelynek célja a nagy állam megteremtése volt a kis kizsákmányolt népek, különösen a z albánság kárára. Ezért – különösen Szerbiában – intenzív diplomáciai tevékenységet fejtettek ki az albán területek elszakítása és bekebelezése céljából. A szerbek a cél szolgálatába állították a sajtót, az irodalmat, a tudományt, amely különösen igyekeze tt alátámasztani ezt a hódító politikát. A „kutatások” azt próbálták bizonyítani, hogy ezek az illír – albán területek a középkorban a szerb állam központjai voltak, s egészen a XVII. század végéig szerbek lakták. Amikor az osztrák – török háborúk után (1683 – 1 699) a szerb lakosság egy részének, amely az osztrák – magyar oldalon volt, északra kellett visszavonulnia, helyüket pedig az északalbániai hegyvidékről érkező albánok foglalták el. A nagy szerb állam így akarta mind a hazai, mind a nemzetközi közvélemény e lőtt megindokolni hódító politikáját az albán területek iránt az állítólagos „történelmi jogra” hivatkozva. A szerző ragaszkodik az illír – albán kontinuitáshoz, s ahhoz, hogy abban az időszakban is albán lakosság élt Koszovóban, amikor a terület szerb fennh atóság alá került a XIII – XV. században. A szerző szerint azok, akik a történelmet elferdítik a politika érdekében, nemcsak annak a népnek ártanak, amelyet a szándékukkal célba vettek, hanem saját nemzetüknek is. Példaként a Balkánt hozza fel, amelyet szeri nte éppen ezekből az okokból tartanak lőporoshordónak, amelynek csak egy szikra kell, hogy európai vagy még nagyobb háborúkat indítson el. Selim Daci úgy gondolja, hogy a történelmet végső ideje demisztifikálni és a jövő szolgálatába állítani. Ellenkező es etben az itteni népek közötti viszonyok elmérgesednek, mint ahogyan ez meg is történt Horvátországban, BoszniaHercegovinában és Koszovóban. Leszögezi, hogy a történelmet a történészekre kell bízni. Az előbbiek alátámasztására, s hogy bebizonyítsa, tarthat atlan az egyik nép történelmi exkluzivitása a másik nép kárára, felsorol néhány, mint írja, jól ismert történelmi tényt, amelyek már nem használhatók fel politikai célokra. Koszovó jelenlegi területét az antik korban kizárólag dardanok lakták. Ők a délill ír területek lakói, aránylag fejlett társadalmi, gazdasági és kulturális életet éltek. Sem archeológiai, sem történelmi, sem nyelvi kutatások szempontjából nem tartható az a tézis, hogy a dardanok nem tartoztak az illírek nagy családjához. Másrészt az illí r – albán lakosság az antik időkben és a korai középkorban sikeresen ellenállt a több évszázados római és bizánci asszimilációnak. A későbbi időkben, a XII. és a XIII – XIV. században következett a szerb hódítás és telepítés. Koszovó kolonizálását állami eszkö zökkel végezték a Nemanjicsok. Templomaikat, kolostoraikat a korábbiak alapjain építették, vagy felújították az illír – albán szent helyeket. A Nemanjicsok két évszázados uralkodása semmire sem jogosít fel. E logika szerint „történelmi részesedést” követelhe tnének e területektől mindazok, akik évszázadokon át uralkodtak, a rómaiak, a bizánciak, az oszmánok és mások is. Következésképpen leszögezi, hogy történelmi joga Koszovóhoz azoknak van, akik a területén élnek. A történelem éppen a szerb entitás állítólago s exkluzivitását cáfolja. A két évszázados szerb uralkodás idején a szerbség kisebbségben volt az őshonos illír – albán néppel szemben. Miért nevezték volna magukat az utolsó szerb királyok, s maga Dusán cár az albánok uralkodójának? És hogyan harcoltak voln a az albánok a két koszovói csatában (1389, 1448) a többi balkáni néppel együtt a közös ellenség, az oszmánok ellen?
