Reggeli Sajtófigyelő, 2006. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-05-27
14 határátlépésre jogosít.” Hát ez lett bel ő le – mondja Christian, aki búcsúzás el ő tt még megemlíti: öt éve itt él, Erdélyt tekinti szü l ő földjének, de Magyarországot a hazájának. Büszke ugyan a német származására (édesanyjával otthon csak németül beszél), de magyarnak vallja magát annak ellenére, hogy a rendszerváltás óta elodázott anyaországi „kötelezettségeknek” köszönhet ő en mindenhol a kadályokba ütközik pusztán a román útlevele okán. A határon túli magyar egyetemisták kollégiumában, Budapesten többször szerveztek önkéntes véradást, „a kétezres árvíz idején többtucatnyian mentünk homokzsákokat pakolni Óbudára a Dunához. Akkor jó magyarok voltunk” – mondja, és jó adag keser ű séget érzek a hangjában. vissza Vég és kezdet Montenegró és Koszovó függetlenedése üzenet a Vajdaság számára is 2006. május 27. (30. oldal) György Zsombor A gy ő ztes mindent visz – nincs ez másként Montenegróban sem, ahol a függetlenségi népszavazás óta a szüntelen ünnepl ő szakadároktól hangos az utca. Pedig kevesebb mint hatezer szavazaton múlt csupán, hogy ne a vörös alapon nyugvó, oroszlános címert tartó k é tfej ű sast ábrázoló lobogók, hanem a pánszláv eszmét szimbolizál ó piroskékfehér zászlók emelkedjenek a magasba. Szívélyes fogadtatás Montenegróból nem jó ismét útnak indulni, ám ennek nemcsak a Budapestig tartó tizenöt órás autóút az oka, hanem a marasztaló vendégszeretet is. A balkáni országok hatóságait régebben g yakran érte bírálat a gépkocsi alapfelszereléseként megkövetelt hullazsák hiánya és egyéb értelmetlen szabályok megkövetelése, a pénzbüntetés behajtása miatt, azóta azonban sokat változott a helyzet. A sebességmérés gyakori, ám ha valaki nem szegi meg az i mmár elfogadható szabályokat, nem is kell számítania a rend ő rséggel való összet ű zésre. Sokkal jellemz ő bb, hogy a közúti és határellen ő rzések során kedvesen bánnak az autósokkal. Sajnálatos, hogy a határ magyar oldalán gyakran ennek épp az ellenkez ő je tapas ztalható. Nem el ő ször fordult el ő , hogy a problémamentes útról hazatérvén, „végre itthon”, a hazai vámosok udvariatlanságával kerültünk szembe. „Honnan jöttek, mit csináltak?” – förmedt ránk utunk végén a magyar – horvát határon fekv ő udvari átkel ő vámosa. „ Montenegróból tudósítottunk” – hangzott a válasz, mire visszakérdezett: „ Milyen szervezett ő l?” „A Magyar Nemzett ő l.” „Akkor nyissa ki a motorháztet ő t, a csomagtartóból pakolják ki a táskákat!” – utasított meglehet ő sen gorombán. „Ez mi?” – bökött rá a hordo zható számítógépre, majd a vámárunyilatkozatot hiányolta, s ő t számon kérte, milyen útvonalon közlekedtünk, hol léptük át a határt. Kotorászott a csomagok között, még a keszty ű tartóba is benyúlt. Nem talált semmit, amibe beleköthetett volna, s csak egy dün nyögésb ő l sejtettük, hogy továbbhajthatunk. Hosszú és kanyargós út vezet Belgrádon keresztül Montenegróba, ám a tengerpart megéri a kilencszáz kilométeres zötyköl ő dést. Petrovacban éjjel kett ő kor teljes csend honol, még a város legnagyobb szállodájának bá rjában üldögél ő választási megfigyel ő k is az utolsó kortyokat fogyasztják a vranacból, Crna Gora jellegzetes vörösborából. A település központjában aztán felt ű nnek egy kopottas kis kocsma pislákoló fényei. A csapos szívesen lát még minket, kérés nélkül csa polja a Niksicko sört, majd tölti a kupicákba a rakiját. Hamar a függetlenségi népszavazásra terel ő dik a szó, s mint a környéken szinte mindenki, vendéglátónk is elszakadáspárti. Talán az el ő z ő napi gyújtogatások ijesztették meg, de nem enged fotót készíte ni magáról, nevét sem adja semmihez. Magunkra hagy bennünket, ám alig tíz perc múlva egy nagy tállal érkezik, rajta kenyér, kolbász, olívabogyó és juhsajt. „Látom, nagyon éhesek” – teszi le elénk, s miután még kifizetni sem engedi az életment ő falatokat, m egértjük, hogy a kis ország sok szempontból már régen lekörözött bennünket. Aki hajlandó félretenni a Balkán szóhoz társított negatív asszociációkat, beéri a néha alacsonyabb színvonalú szolgáltatással, ilyen esetek után hamar megejti a térség varázsa. A k edves városkák, a csodás tengerpart, a jó zene, a kit ű n ő konyha és a helyenként kétezer méteres magasságba emelked ő „fekete” hegyek ráadásul hatalmas lehet ő ségeket rejtenek. Az idegenforgalom rohamosan fejl ő dik, útonútfélen építkezéseket látni, s már a szemetesautó sem a városok szélén borítja ki rakományát , mint tette pár éve. Ráadásul úgy t ű nik, gondolnak a jöv ő re, s az üdül ő városokban nem építenek toronyházakat, óriáshoteleket. Remélhet ő leg továbbra is az egyre igényesebb, de így is elérhet ő árú csal á di panziók játsszák majd a f ő szerepet az idegenforgalom ban, igaz, többen attól tartanak, Montenegróban is bekövetkezik a tömegturizmust és árrobbanást jelent ő Horvátországszindróma. Mindenesetre az épül ő létesítmények többsége kifejezetten ízléses. Petrovacban a tengerparti sávban jellegzetes régi k ő házak sor akoznak, többségükben étterem is üzemel, mögöttük pedig a legtöbb helyen ugyanilyen stílusban, a környezethez igazodva emelkednek az új épületek. A kisemberek szintjén a Szerbiához f ű z ő d ő viszony egyik sajátos fokmér ő je a turizmus, hiszen a magára hagyott ország lakosai többnyire itt pihenik ki fáradalmaikat. Montenegró szép is, egyel ő re olcsó is, s a kiválás ellenére
