Reggeli Sajtófigyelő, 2006. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-03-03
13 románmagyar megállapodás nem érinti a nagyszebeni Gojdu Alapítvány működésé t, amelynek így lehetősége nyílna az egész Gozsduvagyon jogi úton visszakövetelni a magyar államtól, akár Strasbourgig elmenve. Nem enyhítette a bukaresti kisebbségellenes hangulatot a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) azon kérése sem, hogy miután a románia i hatóságok mindeddig a Székelyföld autonómiájára irányuló kezdeményezéseket elutasítottak, a jogköveteléseket, az Európai Parlament felszólítását, illetve az Európa Tanács határozatait rendre figyelmen kívül hagyták, a magyar állam gyakoroljon védőhatalmi státust Székelyföld felett. Az sem lelt pozitív visszhangra, hogy az SZNT - válaszképpen arra a kijelentésére, miszerint nem ismer hasonló európai megoldásokat - megküldte Traian Basescu államfőnek az európai kisebbségi autonómiák dokumentumait. vissza A bővítésnek vége? Népszabadság • Jankovics László • 2006. március 3. Az elmúlt hónapok fejleményeinek ismeretében meglepőnek tűnhet, de igaz: az utóbbi évtizedekben az európai integráció legsikeresebb területe a bővítési politika volt. Ennek alátámasztására sok érvet lehet felhozni. A magyar nyilvánosságban is gyakran hivatkozott pozitív példa a hetvenesnyolcvanas évek folyamán csatlakozott földrajzil ag periferikus helyzetű államok (Írország, Görögország, Portugália, Spanyolország) gazdasági felzárkózása és politikai stabilizálódása, amihez szilárd kereteket biztosított az uniós tagság. És bár a nyugateurópai gazdasági helyzetről és kilátásokról az ut óbbi években rendre borús hírek s pesszimista vélemények látnak napvilágot, az eddigi legtöbb országot érintő tavaly májusi bővítési kör esetében mégsem lehet ok a panaszra. Míg a régi tagokat tömörítő eurozóna átlagos növekedési üteme éppen csak felülmúlt a az 1 százalékot az elmúlt másfél évben, addig a volt szocialista országok 36 százalékos gyarapodási rátái jelentették szinte az egyetlen optimizmusra okot adó tényezőt az integráción belül. Az új tagállamokra egyre inkább úgy érdemes tekinteni, mint a g azdasági dinamizmus potenciális forrására, és nem úgy, mint fejlesztési pénzekért kuncsorgó, nélkülöző rokonokra. Az európai klubtagság perspektívája jelenleg is érzékelhető szerepet játszik az ingatag régiók pacifikálásában és fejlődésük előmozdításában . A posztszovjet keleteurópai és a balkáni államok számára a bővítés ígérete talán az egyetlen "intézményes" mágnes, ami a demokratikus jogállam megerősítésével és az átfogó piaci reformokkal meghatározott felzárkózási pályán tarthatja őket. A leglátványo sabb példa talán erre a magnetikus hatásra Macedónia, ahol 2001 elején még valós veszélyként jelent meg egy újabb szlávalbán etnikai alapú polgárháború lehetősége, mára pedig elnyerte Brüsszeltől a hivatalos tagjelölti státust, elsőként e válságoktól sújt ott térségben. A jelenlegi európai közhangulat a fentiek dacára egyre gyorsabb ütemben bővítésellenessé válik. Mint közismert, az uniós átlagjövedelemtől jelentősen elmaradó keletközépeurópai nemzetekhez kötődő félelmek, a munkahelyeket a megszokottnál alacsonyabb bérért betöltő szegény bevándorlókkal kapcsolatos szorongások kimutathatóan hozzájárultak az európai alkotmányos szerződés népszavazási kudarcához Franciaországban és Hollandiában. A csatlakozási tárgyalások elkezdése Törökországgal pedig végk épp felerősítette az aggodalmakat, különösen ott, ahol már korábban is társadalmi feszültségeket okozott a gyorsan gyarapodó iszlám közösség integrációjának kérdése. Míg Románia és Bulgária esetében az uniós fogadókészség romlása a már megkötött szerződése k miatt maximum egyéves késedelmet okozhat (2007ről 2008ra), addig a további bővítések könnyen a távoli jövőbe tolódhatnak ki, ami nagyon rosszul érintheti a viszonylag kevés fenntartással kezelt Horvátországot is. A hivatalból optimista bizottsági becsl ések szerint is csak leghamarabb 2015ben esedékes török tagság máris olyan ellenérzéseket szült, hogy az osztrák és a francia kormány az év folyamán nyilvánosan ígéretet tett, hogy csak népszavazások felhatalmazásával hajlandó jóváhagyni újabb országok fe lvételét. Ez komoly változást jelent, hiszen az eddigi öt bővítési körben legfeljebb a leendő tagállamokban tartottak referendumot. Ha emlékezetünkbe idézzük azt a dominóhatást mutató eseménysort, ahogy 2005 kora tavaszán az európai országok sorra jelentet ték be népszavazás kiírását az alkotmánytervezetről - részben más országok példája nyomán keletkezett politikai kényszer nyomására , logikusan arra a következtetésre juthatunk, hogy ezután sok tagállamban fognak népszavazni minden egyes bővítési döntésről . Ez persze jelentősen csökkentheti az elmúlt évtizedek során felgyűlt demokratikus deficitet, s oldhatja a közakarattól elszakadt föderalista elitekkel szembeni előítéleteket. "Cserébe" viszont nagyon megnehezítheti, sőt akár lehetetlenné is teheti geop olitikaistratégiai okokból létfontosságúvá váló államok felvételét (gondoljunk
