Reggeli Sajtófigyelő, 2006. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-01-31
13 azonban sokkal inkább a vesztett háború pszichózisát, a nagyszerb eszme kifulladását jelzi, mintsem tényleges fenyegetést a teljes függetlenség felé robogó Koszovó számára. A mintegy félmilliós Pristinában n em is foglalkoznak a kelleténél többet a maguk mögött hagyott polgárháborúval. A puritán külsejű helyi parlament falán azért még ott sorakoznak az eltűntek fényképei, és utcanév örökíti meg Bill Clinton emlékét is. Az egykori amerikai elnök, az albán nép n agy jótevője falrajz formájában is széles mosollyal üdvözli a látogatót. Mindezen csak a közelmúlt történéseit nem ismerők csodálkozhatnak. Ha az Egyesült Államok és a nemzetközi közvélemény annak idején nem áll ki a koszovói albánság mellett, valószínűleg tömeges kivégz é- sek, népirtás követte volna a jugoszláv rendteremtést. Így is súlyos harcok dúltak, amelynek következményeként végül is a szerbek kényszerültek elhagyni otthonaikat. Ma Koszovó lényegében egynyelvű, egykulturájú orszá grész, a hajdani pristi nai jugoszláv uralomról csak a város közepén üresen álló ortodox templom tudósít. – Még Milosevics parancsára építették, de ma már senki sem jár oda – ismerteti az épület mostoha sorsát Bexet, aki a ’90es években Budapesten is élt. – Valamennyi szerb akad még Pristinában, de gyakorlatilag láthatatlanok. Egyébként mi sem az ortodoxokat, sem a más vallásúakat nem háborgatjuk, szabadon gyakorolhatják hitüket egyénileg és közösségként. A koszovói albánokra valóban nem jellemző a vallási türelmetlenség. Sőt a jelek szerint az iszlámhoz való visz onyuk sem hasonlítható például a közelkeleti népekéhez. – Nem vagyunk mi arabok – válaszolja a felvetésre Naser Gjinovci, egy helyi lap munkatárs a. – Koszovóban valahogy úgy kell elképzelni az iszlám helyzetét, mint a keres zténységét Magyarországon. Benne élünk a hagyományokban, a személyes hit is fontos sokak számára, de mégsem szabad a kelleténél nagyobb politikai jelentőséget tulajdonítani neki. Végtére is, Budapesten sem jár mindenki templomba, nemde? Az iszlám zöld zászlója helyett mindenfelé a vörös színű koszovói lobogót feszíti ki a januári szél. A városban nincs nyoma a világsajtóban oly gyakran emlegetett mecsetépítéseknek, arab gazdasági beruházásoknak, és egyá ltalán nem tűnik úgy, hogy az unosuntalan felemlegetett iszlám fundamentalizmus bármilyen formában is jelen lenne a tartományban. Koszovó nem sok tekintetben különbözik más jugoszláv tagköztársaságoktól, nem rosszabb, nem szegényebb , nem elmaradottabb DélSzerbiánál vagy Macedóniánál. A délszláv államközösségben kénysz erűségben eltöltött évtizedek világlátottá és fogékonnyá tették a koszovói albánokat, a hagyományok és a globalizá- ció békésen megférnek egymás mellett. Alig akad olyan család, amelyben ne lennének hosszabbrövidebb ideig külföldön dolgozó férfiak. Az emberek zöme megérteti magát angolul vagy németül, sokan beszélnek ol a szul, szinte mindenki tud szerbül; nyelvtudás szempontjából tehát határozottabban jobb a helyzet, mint például Magyar- országon. Este nyolc órára jár, a Nidó kávézóban ülünk. Mindenfelé férfiak, az asszonyoknak és a gyerekeknek ilyenkor otthon a helyük. Pristinában mindenki ismer mindenkit, s ha talán mégsem, egykét kérdéssel könnyűszerrel az onosítják az illető családját. Koszovóba n az az érzése támad az odalátogatónak, hogy ha közel került egy albán sz í- véhez, megnyerte mindenki barátságát. Ennek a példátlan családi összetartozási tudatnak köszönhetik politikai sikereiket is. – A külföldi újságírók csak az elmúlt hat esztendőben fed ezték fel maguknak a koszovói kérdést, pedig a történet több évtizeddel ezelőtt kezdődött – szögezi le Mufail, aki mellesleg a Minatori nevű helyi rockzenekar oszlopos tagja. – A jugoszláv időkben is gyakran felvonultunk, tiltakoztunk az elnyomás ellen. Sz erintem az volt a fordul ó- pont, amikor leszögeztük: Koszovó albán föld, semmi keresnivalójuk itt a szerbeknek. Fontos volt azt kimondani, mert onnantól kezdve hittünk a győzelmünkben. A vajdasági magyaroknak is meg kellene fogadniuk ezt a receptet, tudniill ik azt, hogy a legfontosabb dolgokban nem szabad kompromisszumot kötni. És higgye el nekem, felesleges túl sok segítséget várni az anyaországtól! Koszovó sorsa nem Tiranában dőlt el, és a vajdasági kérdést sem a bud apesti kormány fogja megoldani, hanem az ott élő emberek. Ibrahim Rugova halála felkészületlenül érte a helyi politikai elitet, hiszen kijelölt utód nincsen, és a hatalmi v á- kuumot többen is szeretnék kitölteni. Bárki is kerül ki győztesen a hatalmi harcból, aligha követi majd az elhunyt elnök leg endás békepolitikáját. Ennek ellenére a legfőbb kérdésről, Koszovó hovatartozásáról nem dúlnak közéleti viták. Bár Ibrahim Rugova helyett valaki más vezeti majd a februárra halasztott sorsdöntő tárgyalásokat, nincs olyan koszovói albán politikus, aki áldás át adná a SzerbiaMontenegróhoz tartozásra. Egyébként is immáron NagyAlbánia, vagy ahogyan ők mondják: a „normális Albánia” a fő cél. A helyiek nem kételkednek abban, hogy egykét nemzedéken belül bekövetkezhet a hőn áhított nemzeti egyesülés. Az idő neki k kedvez, mint mondják, tudnak várni. – Albánok tömegei élnek minden szomszédos országban – sorolja Selim, a vendéglős. – Albániában és Koszov ó- ban gyakorlatilag nincsenek más nemzetiségűek, Macedóniában a lakosság harmada albán. Belgrádban több tí zezer hon fitársunk él, és mondhatom magának, nem koldusok, hanem megbecsült üzletemberek, gazdag polgárok.
