Reggeli Sajtófigyelő, 2006. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-01-14
11 Magyar Nemzet: ÉszakErdély visszacsatolása nem, katonai védelmének kiépítése vitatható önök szerint. Hogyan lett volna hatékonyabb ez a védelmi rendszer? Számvéber Norbert: A trianoni békediktátum miatt nagyon sok évfolyam kimaradt a katonai képzésből. 1 937től hatalmas lemaradást kellett pótolni, nem csupán hadiipari szinten, de a „fejekben” is: az új évfolyamoknak el kellett sajátítaniuk a katonai viselkedést és morált. Ez 1944ig sokaknak nem sikerült; s amikor a Magyar Királyi Honvédségben a tábori pó talakulatokat mozgósították, zömében olyan emberekkel töltötték föl ezeket a csapatokat, akiket sebtében képeztek ki: a legtöbb magyar tartalékos és póttartalékos a honvédelmi gondolkodásban nem kapta meg az alapozást. Ahogy a székely határőr erőteljes és jó értelemben vett provincializmustól hajtva fogta magát és hazament a harctérről, úgy az anyaországi katonák többsége is így gondolkodott. Míg a szovjet propaganda elfogadtatta a vöröskatonákkal, hogy ők a Szovjetunióért harcolnak és azon belül a kicsi fa lucskájukért, s a német katonát meg lehetett győzni arról, hogy utolsó csepp véréig védje Budapestet, mert ezzel Karlsruhét vagy Berlint védi, addig a magyar katonának ezt nem lehetett elmagyarázni. Ő sokkal egyszerűbben gondolkodott: már a doni áttörés ut án sem értette, miért kell neki a visszavonuló németek hátát fedeznie, mivel nem volt kontextusba helyezve számára az egész háború vélt igaza. A magyar politikai akarat és a katonai elképzelés a háború alatt nem volt szinkronban egymással, és ez megérződöt t a teljes magyar haderőn: a sok belső feszültség, a klikkesedés, a visszavonuló német – magyar csapatok viszonya mind ezt mutatta. Illésfalvi Péter: Ez sokkal problematikusabb a székely határőrök esetében, akiknek a hátuk mögött ötven kilométerre fekvő szül őfalujukat kellett volna oroszlánként védeni, mégis tömegesen dezertáltak. Magyar Nemzet: Milyen mértékben épült ki a magyar védelmi rendszer, többek között az Árpádvonal arra az időszakra, amikor megkezdődött a szovjet és a román invázió? Illésfalvi Péte r: Többnyire elkészültek 1944 őszére ezek a kárpátokbeli völgyzárak, azonban nem egy közülük mindössze kéthárom csatanapra való lőszerjavadalmazással volt ellátva. Emellett az utánpótlás akadozott, ami csaknem lehetetlenné tette, hogy ott sikeres védelmi harcokat vívjanak a magyar csapatok. A völgyzárak közötti, de ki nem épített, kellő létszámban meg nem szállt védőállások is nehezítették a helyzetet – gyakorlatilag az Árpádvonal egyes erődjei megkerülhetők voltak, mint ahogy meg is kerülték őket… Számv éber Norbert: Sőt arcból is áttörték némelyiket. Ragadjuk meg az alkalmat a legenda megcáfolására, hogy az Árpádvonalat sehol nem törték át, csak megkerülték. Ennek oka magyar oldalról, hogy nem volt elegendő korszerű páncéltörő fegyverzet, ezért a szovje tek – bár rendkívül nagy véráldozattal – harckocsik bevetésével valóban áttörték a vonalat. Illésfalvi Péter: A völgyzáraknál lefolyt harcokról igen keveset tudunk. Ahol biztosan áttörték az állásokat: az Úz völgyében és nagy valószínűséggel a Gyimesiszor osnál, illetve a Tatros völgyében kiépített vonalnál, ugyanakkor nem törték át például az Ojtoziszorosban, valamint Kászonújfalunál vagy Ratosnyánál és a Borsaihágón – utóbbi helyeken csak parancsra vonultak vissza a magyar csapatok. Számvéber Norbert: A szovjet csapatok mozgása ’44 augusztusában – szeptemberében nem az egész Kárpátokat érintette, hanem csak a hegyvonulat délkeleti csücskét. Akkor még nem helyeztek akkora hangsúlyt arra, hogy benyomuljanak a székelyföldi területekre. Viszonylag k is erőkkel támadták az Árpádvonalat; ám ahol a szovjet erőösszevonás megtörtént, azaz délkeleten, ott áttörték az erődrendszert. Szabó Péter: A helyi legendákban számtalanszor fordul elő, hogy a szovjet csapatok árulással jutottak a védők hátába: egy romá n pásztor vagy egy magyar kommunista vezette át őket a magyar vonalak mögé. Ezek olyan történetek, amelyek hitelességét egy hadtörténész képtelen ellenőrizni és igazolni. E motívum megtalálható az 1848 – 49es szabadságharc idején is. Számvéber Norbert: A ma gyar honvédség határvadászalakulatainak, illetve a székely határőrség megfelelő tisztjeinek tudása kiterjedt arra, hogy az alapvető kémelhárítási folyamatokat véghezvigyék. Az efféle „árulásokkal” mindig az a gond, hogy nem tudják konkrétan megnevezni, X. Y. volt az, aki átvezette a támadó csapatokat, vagy nem tudják meghatározni, hogy ezen a napon, ebben az időben történt az esemény, hanem többnyire a visszavonulás utólagos igazolásának tűnnek ezek a szájhagyomány útján terjedő legendák. Tény, hogy a szov jet csapatok alkalmaztak az ellenség egyenruhájában tevékenykedő mélységi felderítőket és diverzáns alakulatokat; az is igaz, hogy a helyi lakosság érzelmére alapozva volt román ellenállás a Partiumban, ÉszakErdélyben és a KeletiKárpátokban is. Ám nem tu dom elfogadni, hogy rendre árulásra hivatkozva vonulnak vissza a magyar csapatok. Magyar Nemzet: A honi és az erdélyi emlékezet teljes joggal hősies küzdelemként tartja számon az Árpádvonal erdélyi völgyzárainak védelmét, a szemtanúk szovjet hullahegyekrő l, gyalogsági ásóval mindhalálig küzdő katonákról beszélnek. Ugyanakkor a kép árnyékos oldalához tartozik a magyar erők már említett nagyfokú önkényes távozása.
