Reggeli Sajtófigyelő, 2005. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-09-03
12 Az augusztus végi úgynevezett román kémtörténet – akár igaz, akár nem – természetesen a kezdődő őszi kampány sárdobálás része, s önmagában kommunikációs újdonságként említésre aligha érdemes. Bár kétségtelenül ügyes, ahogy az egyébként önmagukban puha, v ékonyka bizonyító erejű román és magyar sajtóanyagokat úgy vetítették a "leleplező" médiaakció technológusai egymásra, úgy hivatkoztak mindig a másik oldalra, hogy végül a negyedinformációknak sikerült egymást életben tartaniuk. A profizmust e vonatkozásba n nem lehet elvitatni. Amit magából a történetből, e szögből tanulni lehetett, az legfeljebb az, hogyan lehet (büntetlenül) egy fantom magasépületet selyempapírból összehozni. Van a történetnek két olyan tanulsága, amire nem érdemes sok szót vesztegetni. Az első az, hogy az akció forgatókönyvéből ismét kitűnt: a magyarországi közvélemény számára a román – magyar kapcsolatok nem külügyek, hanem a magyar belpolitika részének számítanak, így pedig a fantomot látván senki sem csodálkozott. Másodszor: ezredszer i s bebizonyosodott, patriarchális világképünkből következően még mindig teljesen magától értetődőnek tartjuk, hogy egy a peremről érkező fiatal nő hivatali előmeneteléhez az erotikus kapaszkodók is hozzátartoznak. Sokkal érdekesebbeknek tűnnek azonban a le leplezésprojekt szűkebben vett kisebbségpolitikai elemei. Ezekből hármat – egy határon túlit, egy itthonit és egy vegyeset – érdemes kiemelni. Az első (ami azért valahol mégis meglep), hogy a történet, ha jól értem transzszilván barátaimat, az ottani értel miségi elitet most komolyan foglalkoztatja. S nem elsősorban a valós vagy elképzelt történet szintjén. Nem attól tartanak igazán, hogy szörnyű leleplezésekre kerülhet sor. Nem attól félnek, hogy valamilyen átláthatatlan fekete árulásra derülhet most majd f ény. Mintha nem izgatnák igazán őket a hírbe hozott házaspár feltételezett motivációi sem. Tulajdonképpen a történet egyetlen metszete foglalkoztatja a határon túliakat: mit gondolnak most Pesten a kisebbségi ügyek iránt egyébként nem feltétlenül érdeklődő k – vagyis a nagy többség – őróluk? Különösen azok, akiket a nemzeti retorika egyébként hidegen hagy. Hiszen ott volt a decemberi referendum, amelyet ebben a közegben sokan úgy élhették meg, mintha a határon túliak erőszakkal, érzelmi zsarolással akarták v olna magukat az itteniek nyakába varrni. Erre alighogy oszlik az akkor hirtelen gerjedt idegenség, most itt egy új történet. A határon túli ügyekbe beavatatlanoknak a kisebbségben élők talán hálátlannak tűnhetnek, ismét nőhet a feszültség az itteniek és ot taniak között. Nem gondolom, hogy itt bármit is túl kellene reagálni. Mulatságos lenne, ha Pesten "így is bízunk bennetek" kiáltványokhoz gyűjtenénk most aláírókat. De ezekre az erdélyi félelmekre azért komolyan oda kellene figyelni. Másodszor, a lufiszer ű történet módot ad arra, hogy saját állami kisebbségtámogató intézményrendszerünk külső, nem magyar képéről egy pillanatra azért elgondolkozzunk. Fogalmam sincs arról, hogy milyen formákban szeretne a román állam (meg persze a többiek) tájékozódni arról, hogy e hálózat hogyan működik. De hogy kíváncsiak lehetnek rá, számomra nem kérdéses. Itt nem a szomszédos államok közötti kis léptékű, normális kölcsönös hírszerzésre gondolok. Végül is ebben az esetben – persze nyilvánosan és legitim célok érdekében – a magyar állam milliárdokat oszt ki a szomszédos államok területén, ezzel befolyásolja ottani közintézmények működését, egyeztet ottani parlamenti pártokkal, különböző csatornákon keresztül támogat kinti médiát stb. Az ottani többségi közvélemény nagy része, hála Istennek, ezt ma elfogadja. De hogy az ottani állam azért szeretne folyamatosan részletes képpel rendelkezni arról, hogy ez miként történik, az nem lehet kétséges. Engem nem az elhárítás ebből következő feltehető gondjai érdekelnek. Inkább annak a ny ilvánvaló elismertetése az itteni közgondolkozásban, hogy kisebbségi programjaink nem légüres térben működnek, hogy azokat el kellene talán jobban adni a határon túli többségeknek is. Végül a lufi harmadik eleméről, arról, hogy mennyire lehet érdekelt a t örténetben az ottani kisebbségi politika. A történet ugyanis sajátos módon emancipálja, nagykorúsítja az erdélyi magyar politikai elitet. Azt a csoportot, amelyet a pesti közvéleménynek az ottani történésekre különösképpen nem figyelő része sajátosan passz ív félként láthatott: amelyet "segíteni" kell; amelyik óvatosan kér; amely elfogad. Meg persze azt, amely bár egyre sikeresebb az ottani magyar közösség bukaresti politikai képviseletében, ám Pesttel szemben kevésbé van akarata, a hálás mosoly ráfagyott az arcára. Persze a most forgalmazott történet sem hálátlanságot sugall. Inkább természetes reflexeket. Ha a kinti elitek számára nem lennének fontosak az innen jövő támogatások, akkor azokat egy megkönnyebbült mosollyal megköszönhetnék, eltehetnék, felhasz nálhatnák. Ha azonban fontosak, márpedig azok, akkor az is természetes, hogy meg kell próbálniuk azok elosztására valamiképpen erőteljesebben hatni. S ebben a személyes kapcsolatok, ilyenamolyan bizalmasok megléte természetesen segít. Vagyis: e vonatkozás ban is tekerni kell. Lehet, hogy a mostani történetnek ebben az összefüggésben semmi alapja sincsen. De mert én emancipációpárti vagyok, örülnék, ha a kisebbségi elitek minden területen kiegyenlítettebb kapcsolatokra törekednének. S annak, még ha azt önmag ában nem is szeretjük, a mi világunkban bizony a politikai intimitás is része lehet. vissza
