Reggeli Sajtófigyelő, 2005. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-08-22
13 Előbbiek ugyanis őslakosok, akiket – amint Bíró Béla helyesen említi – a belső hatalmi viszonyok alakulása és legalább ilyen mértékben az ipari forradalom tett kisebbségg é, míg az utóbbiak bevándorlók, még hozzá egyéni és nem csoportos migráció következtében kerültek jelenlegi lakóhelyükre, és akiktől a befogadó közeg – nézetem szerint teljes joggal – várja el, hogy asszimilálódjanak; tehát azonosuljanak azzal a nemzetközö sséggel, amelynek polgáraivá válnak. Ennél is megtévesztőbb az amerikai kontinens szövetségi államrendszereivel példálódzni. Ezek ugyanis az őslakosok kiirtására vagy legjobb esetben kiszorítására és a bevándorlásra épültek. Az olvasztótégely azonban itt i s működött; írekből, hollandokból, olaszokból, keleteurópai zsidókból, majd később feketékből amerikaiakat, argentinokat, brazilokat termelt. Közösségi tudatuk, ha nem éri őket üldözés vagy hátrányos megkülönböztetés, nemzedékről nemzedékre gyengül. Vallá si vagy életviteli különbségük ellenére első identitásuk, beleértve nyelvi identitásukat, az országé, ahol élnek. Az európai kontinensen és NagyBritanniában megint más a helyzet. A valódi kisebbségek: skótok, walesiek, bretonok, katalánok stb. valamikor önálló állam többségét képezték. Alkonyukat az őket meghódító központi királyság és az ipari forradalom hozta. Ahol politikailag és gazdaságilag a perifériára szorultak, mint Skóciában, Írországban, Bretagneban, DélnyugatFranciaországban, az állami létte l a nyelvi identitás is odaveszett. Ahol a gazdasági fejlődés főáramában maradtak, mint Katalóniában, Baszkföldön, Elzászban, a megpróbáltatások ellenére megmaradt a nyelv és az ezzel járó önazonosság, amely kettős identitássá alakult. A francia példa azé rt egyedi, mert mintegy két évszázada – a napóleoni háborúk, majd az első világháború veszteségeinek és a 19. század végi iparosításnak a következtében – befogadó országgá vált. A lakosság egynegyede bevándorolt nagyszülőktől származik. A beolvasztó asszim iláció elvárásait a zsidóság emancipációját megszavazó konvent így fogalmazta meg: "Mindent az egyénnek, semmit a közösségnek." Ez az érzékeny lelkeknek brutálisnak tűnő politika azonban hallatlanul sikeres volt. A "mindent az egyénnek" többek között azt j elentette, hogy a 20. században a köztársaság második embere, a szenátus elnöke lehetett koromfekete rabszolgák leszármazottja, senki sem talált kivetnivalót abban, ha a miniszterelnök zsidó, a miniszterek lengyel, olasz vagy éppen magyar nevet hordanak. Erre a történelmi kitérőre azért volt szükség, hogy érzékeltessem, mennyire a tények ellen harcol az, aki az Angliába bevándorolt pakisztániakat vagy a Franciaországban munkát vállaló északafrikaiakat próbálja a kárpátmedencei magyarokhoz hasonlítani. Ma radt természetesen az iszlám, amely mai állapotában több mint vallás – de kevesebb, mint teljes identitás. Azt azonban csak az integristák – a saját érdekükből – állítják, hogy a muzulmán hit és életvitel akadályozza az asszimilációt. Lehetséges – bár ez s em biztos, hogy egy nemzedék helyett kettőre vagy többre van szükség, hogy az algériai kubikos vagy a pakisztáni fűszeres fiából tősgyökeres francia vagy angol váljék. Annál is inkább, mert csak Bíró Béla nevezi arabnak a londoni muzulmán merénylőket, akik nek identitászavara éppen abból ered, hogy a Korán nyelvét nem értik. Ha az olvasó elfogadja érveimet, nem érthet egyet azzal az abszurd állítással, hogy "az asszimiláció a saját közösséggel szembeni érzések elsajátítása". Bizonyos, hogy az asszimiláció b eolvadást, közösségváltást jelent, ami elkerülhetetlen, de fokozatos és – meggyőződésem szerint – kívánatos is. Az erdélyi magyar, a Pestkörnyéki sváb és szlovák akkor él teljes életet, ha környezete annak fogadja el, ami: magyar identitású román, német a jkú magyar polgárnak. A sheffieldi pakisztáni, a lyoni külvárosban élő algériai akkor érzi jól magát a bőrében, ha muzulmán hitű angolnak vagy franciának fogadják el, hiszen az alsóházban ülő képviselő, a francia miniszter a brit, illetve a francia államot képviseli, nem Pakisztánt vagy Algériát. Származása közismert, de banális történet, vallása magánügy. Nincs oka kételkedni abban, hogy ami sikerült George Patakinak, Michael Howardnak vagy Nicolas Sarkozynek, neki is sikerülhet. vissza Márton László közíró Hogyan nyílhat nemzetközi határátkelő egy falu főutcáján? Népszava – Jogkereső, 2005.augusztus 22. A politikusok sok mindent rosszul csinálnak – Az ukrán vasfüggöny egy darabját elküldték az Európa Tanácsba Szelmenc valamikor egy falu volt. Egy főutcáva l, egy temetővel, egy óvodával és egy iskolával. A falu egyik felét, a nagyobbikat Nagyszelmencnek hívták, a kisebbiket pedig Kisszelmencnek. Volt élet, a földeken termelt gabonát, zöldséget és gyümölcsöt a szelmenci magyarok eladni a közeli Ungvárra vitté k. A főutcába drótkerítés, palánk, sorompó, vasfüggöny és országhatár 1944ben került. A kisszelmencieket ekkor szovjet emberekké nyilvánították, a nagyszelmenciek meg lettek a csehszlovákok. Teltek az évek, az évtizedek, a fogyatkozó kisszelmenciekből a p olitika ukránokat csinált, a nagyszelmenciekből meg szlovákokat. Változatlan csak a vasfüggöny, vagy ahogy errefelé hívták, a kis berlini fal maradt. 2005.augusztus másodikán aztán megtörtént a csoda, belevágtak az
