Reggeli Sajtófigyelő, 2005. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-08-12
8 Teljesen egyetértek Bernard Crickkel, aki egy évtizedekkel ezelőtt m egjelent nagyszerű könyvecskében óvott attól, hogy az "ideológia" szót félvállról értelmezzük: mintha nem fedne mást, mint az ésszerűséggel való visszaélés és a tények gátlástalan elferdítése jegyében összeeszkábált doktrínát, olyan doktrínát azonban, amel y hamar leleplezi magát a józan ész előtt. Valójában az ideológiák gyakorlati ereje felmérhetetlen, sőt alig csökkent a totalitarizmusok bukása óta, és ahelyett, hogy lelepleződnének a józan ész előtt, az utóbbi nagyon is szívesen behódol nekik. Mondhatni még, hogy egy olyan társadalomban, amely megvetően bánik a politikával, az ideológiák szerepe felbecsülhetetlen. És a magyar társadalom ilyen. Talán azt hihetnők, csapdában vagyunk: hogy egyszerre kell levakarnunk magunkról a politizálás (pfuj!) és az ideo logizálás (még egyszer pfuj!) bélyegét. Csapdáról azonban nincs szó – a politika kárhoztatása maga is ideológiai perverzió. A meghatározó ideológiai klisé Magyarországon a "nemzet". Ma már ott tartunk, hogy senkinek sem tanácsos felvállalnia a "nemzetietl enségét" akár dacból, akár meggyőződésből, mert félő, hogy kiátkozzák a "nemzet" öléből, ahova egyébként sohasem kívánkozott, de a fatális véletlen oda helyezte. Politikai közösségünk nem létezik a "nemzeten" innen vagy túl, a "nemzeti" érdek elsőbbsége mi nden mással (az egyén önkiteljesítésével, a kisebb autonómiákkal, az esélyegyenlőséggel vagy éppen a belső disszidenciával) szemben magától értetődő. A kimérikus nemzeti érdek parancsolóan emelkedik az egyéni életek és sorsok fölé, miközben az erre az érde kre épülő elnyomó állam merőben értelmetlen vitákat generál arról, hogy ki mivel képviseli jobban a nemzet érdekeit – és senki sem vágja oda: elég! A politikai közösséggel szemben, amely jól definiálható, az arrogáns nemzeti perspektíva kitüntetése eleve p áriasorba taszítja a politikai gondolkodás egyes témáit, visszafogja a képzelőerőt, és kontraszelektív a közjó meghatározásában. Elképzelhetetlen, hogy valaki a nemzete ellen forduljon meggyőződésből, holott az ilyen példák a múltban rendszerint kifejezett en üdvösek voltak. És láss csodát, a magyar közbeszédben ennek ellenére értelmük van olyan szavaknak, mint a "nemzetellenesség" – azonban micsoda malőr, csakis a fajellenesség vagy az osztályellenség értelmében. Mindezzel szoros összefüggésben eleve nyert ügye van annak, aki a politikusok, a politizálás, a pluralizmus, a vita (és egyre szaporodó megvető tartalmú szinonimáinak) cséplésére nyitja ajakát. Az ideológia és a praktikum házasságát tehát éppenséggel semmi sem zavarja. Az alkalmas ideológia az álta lános nézet szerint megteremti az alapot a konzekvens, eredményes "kormányzati munkához" (jaj!), kivéve, hogy az ideológiát nem nevezzük a nevén, hanem mondunk helyette (leginkább) "nemzeti gondolkodást", szakértelmet, mi a fenét. A nemzet, az államias gon dolkodás és a hierarchikus struktúrák iránti magyaros hódolat gyökeres ellentétben áll a kritikus, pluralista látásmóddal, amelynek legfőbb záloga a politika megbecsülése. Aztán persze meg is ijedünk a politikától. Vegyük például az egyházak megítélését. A püspöki kar (in toto) kikéri magának, hogy az egyházak ne politizálhassanak, azaz ne nyilváníthassanak véleményt politikai kérdésekben. És igaza van. A kar csak azt nem teszi hozzá, hogy az egyház ténylegesen és elsősorban ezért is van elküldve a világba . Szent Páltól Ratzingerig. Különben nem lenne rá szükség. (Nem leegyszerűsítve a problémát, vessünk csak egy pillantást az egyházak e világi hatalmának megnyilvánulásaira, amelyek az építészettől kezdve a filozófián át a hierarchikus és területi terjeszke désig, ameddig tehették, bizony leplezni igyekeztek a hit világból való elszivárgását. Az utolsó templom, amely láthatóan még hitből épült, a 9. századból visszamaradt, megrázó erejű nini Szent Kereszttemplom Horvátországban. Utána nagyjából a néma csend. ) Szóval az állam úgy tesz, mintha nem tudna az egyházak politikai érdekeiről, és megoldható lenne a helyzet azzal, hogy kinyilvánítja saját semlegességét. Az állam semleges a meggyőződések és hitek tekintetében (ami persze nem igaz, de ezt hagyjuk), csak hogy az egyházak nem meggyőződéseket és hiteket képviselnek, hanem politizálnak egy elvileg politikai természetű térben, tehát teljes joggal teszik, amit tesznek (miért ne politizálhatnának, mint bárki más), még ha nem ismerik is el. Az állam inkább elhazu dja ezt a politikai érdeket, és alátesz az egyházaknak azzal, hogy a hit körül találja meg a funkciójukat, csak hogy ne kelljen szembenéznie versenytársakkal a politikai térben, ezzel is bővítve azt. In summa, az állam és egyházak érdekei a politika eltorz ításában kiválóan összeférnek. Ki hinné, ugye? A politikától való félelem az ideológiák diadalát hozza magával, és legfeljebb az ideológiák konfliktusát engedi meg. Egyedül a társadalom emancipálása (amelyre leginkább még mindig az "önfelszabadítás" szó i llene) fordíthatja meg ezt a helyzetet. Persze ahhoz fel kell ismernünk, hogy a vitáink tétjének nem elsősorban azt kell tekintenünk, hogy ki képviseli jobban a nemzetet, ami az olyan radikális konzervatívok számára, mint én vagyok, végső soron (politikai értelemben) egyenértékű kérdés azzal, hogy mi a nagyobb politikai tett: a Coopnál vagy a CBAnál vásárolni. Hanem például, hogy mennyire adjuk fel az emberségünket, az elődeink munkáját és reményeit, a jövőbe vetett hitünket – azzal kapcsolatban, hogy érez hetjük még jól magunkat és lehetünk boldogok egymással. vissza Béndek Péter filozófus
