Reggeli Sajtófigyelő, 2005. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-07-29
13 Az utóbbi időben egyremásra baljós hírek érkeznek Koszovóból. A nemzetközi médiafolyamból egyelőre kimaradnak ezek a jelentések (ami Irak, illetve a londoni és az egyiptomi robbantások után nem csoda), de ha egymás után olvassuk őket, akkor egyértelműen tendenciát jeleznek: a névleg Szerbiához tartozó, ám 1999 óta az ENSZ igazgatta tartományban nő a feszültség. A szerbek, az albánok és a NATO békefenntartói, a Kfor (sőt még az ENSZközigazgatás, az UNMIK is) arra várnak, hogy Kai Eide, az ENSZfőtitkár különmegbíz ottja elkészítse és beterjessze koszovói jelentését. Ha Eide szerint Koszovóban teljesítik a feltételeket, akkor elkezdődhetnek a tartomány jövőbeni státusáról szóló tárgyalások. Ha nincs előrelépés, nincs tárgyalás, elméletileg. Eide a koszovói ENSZadmi nisztrációtól függetlenül működik, és egyelőre nem tudni, mit terjeszt majd a főtitkár elé és mikor. Ez a növekvő feszültség egyik oka. A válság szereplői nem tudják, mire számíthatnak, ezért kissé esetlenül helyezkednek. A szerbek abban érdekeltek, hogy az Eidejelentés a lehető legrosszabb legyen. Ha ekkor valóban nem lesznek tárgyalások, akkor időt nyernek, és evvel már elégedettek is lehetnek. Belgrádnak az is jó, ha a döntés a tartomány végső státusáról elhalasztódik – ki tudja, mit hozhat a jövő. Ug yanígy vélekedik a koszovói szerbek egy része is, akik szerint minél rosszabb, annál jobb. Számukra a szembenállás, a feszültség fenntartása az önvédelmi mechanizmus része, az önazonosság záloga. Egyes korábbi kormánytagok úgy emlékeznek, Zoran Djindjic – mielőtt megölték volna – arra készült, hogy a nemzetközi politikában aktualizálja a "koszovói kérdést", méghozzá azért, hogy végső célként elérje a tartomány felosztását. A jelenlegi szerb politika nehezen tud ennél jobb kimenetelt elképzelni. Nem mindegy azonban, miként jut el odáig. Szerbia "autonómiánál többet, önállóságnál kevesebbet" ajánl a főként albánok lakta területnek. A részletek nem ismertek (nyilván a tárgyalásokra tartogatják, ha egyáltalán van valami tartalma a szlogennek). Ám nehéz elképze lni, hogy Szerbia komolyan gondolja: megtarthat egy olyan csaknem kétmilliós népességet, amelyik már háborúzott is azért, hogy ne Szerbiában éljen. Még ennél is nehezebb azonban azt hinni, hogy Koszovó esetleges függetlenedése nem okozna politikai válságot Szerbiában. Bonyolítja a helyzetet, természetesen, hogy nemcsak a szerbia és montenegrói államközösség gyengélkedik, de Szerbián belül is törékeny a konszenzus a koszovói stratégiát illetően, és csendes, de állhatatos harc zajlik az elnök és a kormányfő között. Az albánokat természetesen nem érdeklik a szerb gondok. Az albán politika abból indul ki, hogy Koszovó de facto független Szerbiától, és a formális függetlenségen kívül másról nem akar tárgyalni. Még a legmegengedőbb, liberálisnak mondott koszovói albán politikusok sem gondolják úgy, hogy akár egy négyzetmétert is át kéne engedni Szerbiának – igaz, ők nem arra hivatkoznak, ho gy Koszovó albán föld, hanem a leendő állam multikulturális voltát féltik. (Természetesen a nemzetközi közösség is multikulturális Koszovó létrehozásán fáradozik, a jelek szerint egyelőre hiába; a mindennapi gyakorlat nem akar idomulni az elmélethez.) Azo n kívül, hogy egyelőre merev és hajthatatlan, a koszovói albán politika türelmetlen is. Saját órarendjükhöz képest már így is késésben vannak. Attól félnek, amiben a szerbek reménykednek: hogy az idő múlásával bekövetkezhet valamilyen nemzetközi fordulat, ami miatt távolabb kerülnek céljuktól. Az albán politikát még egy jelenség szorítja: a koszovói társadalom fiatal társadalom, és a népesség legnagyobb része naponta siralmas perspektívákkal szembesül. Türelmetlenségük egy idő után kényelmetlen lehet a jel enlegi, legitimitását a háborúban szerző politikusi nemzedéknek, amennyiben a fiatalok elégedetlensége ellenük fordul. Nem teszi egyszerűvé a helyzetet az ENSZ sem. Gyarmati igazgatáshoz méltó módon, gyakran lassú, otromba, és amikor nem a New Yorki szék helynek, akkor saját bürokráciájának akar megfelelni. A nemzetközi közösségnek jelenleg az egyik nagy gondja, hogy nem tudja kiszámítani, mi lenne az albánok reakciója, ha Eide jelentése további várakozásra kárhoztatná őket – képesek lennéneke tudomásul venni, hogy még nem teljesítettek minden feltételt, vagy pedig erőszakkal próbálnák meg kikényszeríteni függetlenségüket. Lehet, hogy forró ősz lesz az idei Koszovóban. Ez a szerbeknek sem jönne rosszul egyébként; ők éppen azt akarják bizonyítani, hogy na gy hiba lenne őket az albánoknak kiszolgáltatni. Az albánok pedig abból profitálhatnának, ha a szerbek kezdenék az erőszakot, elveszítve így a jelenlegi – törékeny és esetleges – nemzetközi támogatást. A szerbek és albánok – miközben egymást és a nemzetkö zi közösséget is provokálják – jelenleg arra vannak kárhoztatva, hogy kivárják: a másik nagyobbat hibázzon. Nagyon kényes egyensúly, és könnyen felborulhat. Az erőszakot, a válságot nem lehet pipettával adagolni, és az események könnyen kicsúsznak az elle nőrzés alól. Mindezt a tanácstalan nemzetközi közösség szemléli (amikor van rá ideje), s még nem csupán azt nem döntötte el, mikor kezdje el megoldani a válságot, de egyelőre arra sincs túl sok jó ötlete, hogy miként. vissza
