Reggeli Sajtófigyelő, 2005. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-07-20
16 Ennek ismeretében különösen nagy a romániai magyarság politikai vezetőinek felelőssége. Addig taktikáztak, óvatoskodtak az autonómia kérdésével, míg az tartalmatlan közhellyé silán yult, s ma is csupán kulturális autonómiáról szónokolnak. Tévesen értékelik az egykori, a Székelyföldre kiterjedt Magyar Autonóm Tartomány tapasztalatait. Az igaz, hogy lokalizálta a nemzetiségi jogokat, az akkor (19531968) még kétségtelenül az erdélyi ma gyarság kisebb részét alkotó székelyekre, de legalább ok élvezhették a kétnyelv űség és a teljes magyar iskolai, benne az egyetemi (!) vertikum előnyeit. A politikai átalakulás óta sem tudta az RMDSz visszaszerezni ennek a „sztálinista autonómiának” a nyelvi engedményeit. S talán ennél is fontosabb: lehet, hogy a kommunista diktatúra sok tekintetben csak formális és propagandisztikus kisebbségi jogokat engedélyezett, de 198990ben és utána az egész egykori szocialista világrendszer területén, beleértve Jugoszláviát is, a független államok és az autonóm területek a formális határok vál tozatlan megtartásával alakultak ki. A nemzetközi jog furcsa módon tisztelte a diktatúra önkényével kialakított közigazgatási kereteket. Magyarán szólva, ha Nicolae Ceausescu el őrelátó, machiavellista tehetséggel nem számolja fel 1968ban a magyar autonómiát, a székelység ma területi autonómiát élvezne, s csak a politikai tehetségén múlott volna, hogy milyen tartalommal töltötte volna meg 1990ben. A területi autonómia helyett na pjainkban ajánlott önkormányzatiság csak tünékeny maszlag, hiszen a lakosság nemzetiségi összetételének módosulása nyomán, amire a román politikai erok szinte pártállástól függetlenül törekszenek, s végbe is megy a valóságban – lásd Kolozsvár, Nagyvárad, M arosvásárhely stb. nemzetiségi arculatának történelmileg felt űnően rövid idő alatt végbement átalakulását – a tartalma is megváltozik, s kikerülhetnek belőle a kisebbségi jogokra vonatkozó elemek. A magyarság jövőbeni fennmaradását, tehát biztonságát veszélyeztető súlyos demográfiai visszaesés ment végbe a többi szo mszédos területen is. Nem igényel különösebb indoklást annak megállapítása, hogy a legdrámaibb módon ez a folyamat az egykori jugoszláv állam részét alkotó Vajdaságban zajlott le, ahol a magyar anyanyelvűek száma és aránya 1991 és 2001 között 344 667rol ( 17,1%) 284 205re (14%) zuhant. Olyan körülmények között, amikor a nemzetközi bizonyítványát felmutatni kényszerülő szerbmontenegrói kormányzat azokat is összeszámolta, akik már csak formailag őrizték lakóhelyüket! A délvidéki magyarok biztonsága az 1944. évi népirtástól az 1991tol négy háborút is viselt Jugoszlávia felbomlásáig több alkalommal szinte végzetesen megrendült. Védekezésként adódott a migráció. A közel 40 ezer magyar legyilkolása után 80 ezren menekültek Magyarországra. A titóista rezsim ala tt adódott a nyugati munkavállalás, amiben mindig túlreprezentáltak voltak nemzettársaink. A délszláv állam felbomlásának kataklizmája csak véglegesítette és tovább fokozta ezt a megoldást. Közben bels ő migráció révén igyekezett a magyar lakosság összeköltözni. Aki tehette, az északi, a FerencJózsef csatorna fölötti és a Tiszamenti magyar többségű területre települt. Végül ez a megoldás sem bizonyult célravezetőnek, maradt a tömeges kitelepülés. A mag yar politikai tényezők felelőtlensége következtében aránytalanul sokan Nyugat- és ÉszakEurópába, sőt a tengerentúlra vándoroltak, mert egyik hazai politikai formáció sem segítette elő igazán hazatelepülésüket, azaz távlatos nemzeti megmaradásukat. Ugyane z történt kisebb dimenzióban a horvátországi magyarokkal. Itt 10 év alatt 17 823ról 11 310re csökkent a lélekszám azokon a tájakon, ahol a szerbhorvát háború frontvonalai húzódtak. Magyarország semmiféle komoly kísérletet nem tett tartós befogadásukra, letelepítésükre. A csökkenés mértéke magáért beszél, mert ez a nemzetrész a pusztulás szélére sodródott. A migrációs veszteség nagyrészt az ausztriai és a németországi népességet gyarapítja. Valamivel kisebb volt a szlovéniai magyarok vesztesége. A Muravid éken igazán nem rendült meg a fizikai lét biztonsága, de a csöndes integrálódás a többséghez, és a nyugati munkavállalás lehetősége itt is megtette a hatását, mert 7637 főről 5386ra apadt a létszám. A magyarság nagymértékű lemorzsolódása jellemezte a két legutóbbi népszámlálás közötti időszakot Szlovákiában is. Az anyanyelv felől közelítve itt a következő a helyzet: 1991 – 608 221 (11,5%); 2001 – 572 929 (10,7%). Egy szomszédos területen sincs akkora eltérés az anyanyelvi adatok és a nemzetiségi adatok köz ött, mint a Felvidéken. 1991ben 567 296, 2001ben pedig mindössze 520 528 magyar anyanyelvű vállalta a nemzetiségét is. A két adat közötti 10 ével ezelőtti 40 ezres olló 53 ezresre nyílt! Ez több mint elgondolkoztató. Nem érezheti magát biztonságban az a kisebbség, legyen bármilyen számottevő, többségében kompakt településterülettel rendelkező, ha ilyen mértékben óvatoskodnia kell igazi identitása megvallása terén. Szlovákiában nem volt háború az elmúlt másfél évtizedben. Számottevő migrációs vesztesége se m volt a magyarságnak, bár érezhetően nőtt az áttelepült, elsősorban értelmiségi foglalkozásúak létszáma az utóbbi években. A szakemberek némiképpen tanácstalanok a változások kommentálásában, bár a Felvidéken jelentős hagyományai vannak a demográfiai kut atómunkának (Gyönyör József, Gyurgyík László, Popély Gyula és társaik). Természetesen itt is jelentős szerepe van az elöregedésnek, és az is kétségtelen, hogy a magyarság korstruktúrája kedvezőtlenebb a szlovákénál. Az identitás megtöretésére Szlovákiában hatalmas erőket vetettek be a második világháború után. Évekig minden jogától, még az anyanyelvi elemi oktatástól is meg volt fosztva a magyarság, és
