Reggeli Sajtófigyelő, 2005. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-06-03
19 Belátva, hogy az alkotmány 2006os megerősítése máris meghiúsult, a tagállamok rendkívüli csúcsértekezletet hívhatnak össze, amely akár már június végén döntést hozhat néhány mindenki által fo ntosnak tartott intézményi újítás bevezetéséről. Az egész terv azon áll vagy bukik, hogy a tagállamok jelenlegi vezetőiben megvane a kellő politikai akarat, hogy - az EU működőképességének megőrzése érdekében - nagymértékben leegyszerűsítsék az alapszerző dések módosításának mechanizmusát. Ha igen, a következő két és fél évre kinevezhetik a luxembourgi JeanClaude Junckert az Európai Tanács állandó elnökének. Hasonlóképpen Javier Solanát külügyminiszternek és az Európai Bizottság egyik alelnökének. És hogy az új EUkülügyminiszternek meglegyen a megfelelő anyagi mozgástere és apparátusa, máris neki lehet látni (mint ahogy már neki is láttak, hiszen nem igényel szerződésmódosítást) az ún. közös külszolgálat megteremtésének. A Giscard d'Estaingféle alkotmány egyéb újításait is be lehet majd vezetni, így például azt, amely lehetővé tenné, hogy egymillió uniós polgár bizonyos kérdésekben kezdeményezhesse - a bizottság révén - uniós törvények meghozatalát. Egyedül az Európai Tanács szavazatsúlyozási rendszerének elkerülhetetlen reformja tűnik nehezebb diónak, de minthogy ez a pont az elveszett alkotmány értelmében is csak 2009 novemberében lépne életbe, bőven lesz idő később is bevezetni. Be lehet persze jelenteni, hogy a ratifikáció határidejét kitolják a 2007 tavaszán esedékes francia elnökválasztás utánra, és "a hajó megy tovább", de ezzel csak a sodródást emelnék stratégiává. A szerző politikafilozófus Ha valaki azt gondolná, hogy eme jól átgondolt brüsszeli "puccs" hírére az "európai nép" nyomban az utcá ra siet és fellázad, az nagyon téved. Miközben - tulajdonképpen joggal, de nem feltétlenül logikus módon - Brüsszelnek a demokráciadeficitet szokták a szemére hányni, nem árt emlékeztetni arra, hogy az utóbbi évek európai közvéleménykutatásai rendre azt m utatják, hogy az európai polgárok túlnyomó többsége nagyon is egyetért az EU közös kül- és védelmi politikájával, és támogatja, hogy azt egy jelentős politikai mozgástérrel rendelkező közös külügyminiszter irányítsa. Ha a hagyományosan belpolitikainak te kinthető kérdésekben nincs (és lehet, hogy soha nem is lesz) európai démosz, a globális külpolitika (a háború és a béke, a világ legfontosabb hatalmaival, illetve térségeivel fenntartott szövetségi vagy partneri kapcsolatok) kérdéseiben igenis van, mint az az iraki háborúval kapcsolatban egyértelműen megmutatkozott. De nemcsak az Európai Unió világpolitikai és világkereskedelmi szerepe miatt, hanem az EU egységének és koherenciájának a megőrzése szempontjából is nélkülözhetetlennek tűnik az említett intézmé nyi változtatások bevezetése. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a tagállamok egy szűkebb csoportja így is, úgy is megindul a szorosabb integráció kiépítésének irányában, mert egyszerűen nincs más választása. Olaszország a fizetésképtelenség határán mozog, és az eurózóna kulcsállamainak nagyon gyorsan dönteniük kell, hogy súlyos pénzügyi válságba süllyednek (ami akár a közös valuta bukásához is vezethet), vagy előremenekülnek, és megteremtik - ha kell, az EU struktúráin kívül - az euró fennmaradását egyedül bizto sító közös gazdaság- és adópolitikát. Ha a 25ök Európájának egységét világosan megjelenítő és lehetőleg be is biztosító intézményi reformokat - alkotmány nélkül, tehát egyszerű szerződésmódosítások formájában - nem hajtják végre a lehető legsürgősebben, a kkor az Európai Unió formálisan fennmarad ugyan, és a nizzai szerződés alapján elvonszolja magát még egy darabig, de gyakorlatilag szétesik egymással alapvető kérdésekben szolidaritást nem mutató országcsoportok együttesére. A fő veszélyt tehát nem abban látom, hogy a B terv esetleges kudarca esetén NyugatEurópa netán visszazuhan a hagyományos és kevésbé hagyományos nacionalizmusok elmúlt világába, hanem abban, hogy a túlságosan nagyarányú és még vérmesebb célokat kitűző bővítés elkerülhetetlen ellenhatá saként a Karolingcentrum országai úgy próbálnak meg úrrá lenni gazdasági, szociális problémáikon, politikai berendezkedésük lassú elkopásából adódó zűrzavaraikon, hogy intézményesen is elszakadnak az északi és a keleti (belső) periféria országaitól. Ez Na gyBritannia vagy Dánia számára nem jelentene - legalábbis rövid távon - problémát, de a keletközépeurópai országokat geopolitikai szempontból újra bizonytalanságba taszítaná. A külső periféria (keleten Fehéroroszország, Ukrajna és Moldova, délen pedig a Balkán) pedig még ennél is súlyosabb helyzetbe kerülhet. A magyar kormánynak ebben a nehéz helyzetben nem Európa elveszett lelke után kell futkároznia, hanem oda kell állnia azon országok mellé, amelyek a június 1617i csúcsértekezleten a halogatással, az értelmetlenné vált alkotmányosdival szemben az azonnali és határozott cselekvés mellett döntenek. Be lehet persze jelenteni, hogy a
