Reggeli Sajtófigyelő, 2005. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-06-18
11 a maga teljesen irracionális álláspontjától. Képtelen szembenézni azzal, hogy a második világháború befejezése, a hitleri kormányzat által elkövetett bűntettek és a német – magyar szövets ég ténye lehetőséget teremtettek arra, hogy a szudétanémetek és a felvidéki magyarok esetében a kölcsönös sérelmeket ne valamely többékevésbé méltányos megoldással, hanem a szóban forgó népcsoportoknak a szülőföldjükről való elűzésével próbálja orvosolni. Azaz – a német Endlösung mintájára – örökre szóló érvénnyel "megoldja". A németek és a magyarok zömmel már megbocsátották az ellenük elkövetett bűnöket, már csak azért is, mert tudták, ők sem bűntelenek. Maguk a csehek és a szlovákok azok, akik a Benešd ekrétumokat s ami velük járt, nem tudják megbocsátani – maguknak. Ahhoz ugyanis először magukat a bűnöket kéne elismerni. Ehhez pedig lelkierő és emberi nagyság szükségeltetne. Az önmagát hosszú évtizedeken át bűntelennek hirdető cseh és szlovák nemzeti k özösség ezekkel az adottságokkal még szemmel láthatóan nem rendelkezik. A legális bosszú gyönyöréről továbbra is képtelen lemondani. Inkább hajlandó az európai közvélemény mind nagyobb részének rosszallását is vállalni, semhogy visszalépjen. Egy ilyen ter mészetellenes álláspont azonban aligha tartható fenn huzamosan. Igaz ugyan, hogy az emberi lelket semmi nem mérgezheti meg jobban, mint a legalitás fedezékében elkövetett bűn. Mert ilyenkor a hazugság a személyiség egészének, magának a közösségi és személ yi identitásnak válhat az alapjává. Az egyén és a közösség egyaránt úgy érezheti, hogy a legalitás látszatának felfüggesztésével légüres térbe kerül. A kérdéskör tehát tabuvá dermed. Abban a pillanatban azonban, amikor egy új identitás (esetünkben az európ ai) körvonalai is érzékelhetővé válnak, a helyzet – kezdetben csupán a közösség legkiválóbbjai számára – felismerésszerűen megváltozhat. A Benešdekrétumok ügyében is valami hasonlónak lehetünk tanúi. Frantisek Miklosko, a Szlovák Parlament volt házelnöke, Budapesten a Szent Adalbertről elnevezett nemzetközi díj átvételekor már képes volt elismerni, hogy a szlovákiai magyarság a világháborút követően súlyos sérelmek és igazságtalanságok áldozatává vált. "A magam nevében mindezek okán most kijelentem: bocsán atot kérek a szlovákiai magyaroktól." A tabu varázsa megtört. A többi – azaz a dekrétumok tényleges visszavonása – már csak idő kérdése. Ion Iliescu hatalma, a forradalom után elkövetett törvénytelenségek szentesítése is örök időkre szólónak ígérkezett. Az általa vezetett pártalakulat választási kudarca azonban elegendő volt ahhoz, hogy a "nagy forradalmárt" volt harcostársai fosszák meg pártelnöki tisztségétől és hogy az igazságszolgáltatás törvényszék elé citálja. A vádak súlyossága azonban még az Ilies cuval nem rokonszenvező embert is megdöbbenti: népirtás, háborús propaganda, emberölés, embertelen bánásmód, rongálás. Sic transit gloria mundi – mondhatnók. Shakespeare is úgy látta, hogy a történelemnek vannak tökéletesen ártatlan áldozatai. A történele m menete azonban az ő számára is egyértelművé tette, hogy a bűnök így vagy úgy – és végül! – mindig elnyerik büntetésüket. Persze az is igaz, hogy a büntetés az esetek zömében fatálisan megkésve érkezik. Jobbára akkor, amikor már nincs bűnös, aki elszenved hetné és nincs áldozat, aki még élvezhetné a jóvátételt. Ez a tény azonban csak akkor semlegesíthetné az igazságtétel érvényét, ha pusztán emberi életekben gondolkodnánk. A jelek azonban arra utalnak, hogy a történelem igazságossága nem pusztán, sőt még cs ak nem is elsősorban az egyes ember, hanem a közösségek életében bontakozik ki. A történelem a jelek szerint úgy tekinti, hogy a bűnöket individuális és közösségi énünk együtt követi el, s áldozatokká is jobbára együtt válunk. Ez azonban korántsem a történ elem amoralitásáról, legfeljebb a ma érvényesnek tekintett – dominánsan individualista – világlátás történeti elégtelenségéről árulkodhatna. Individuum és közösség – a jelek szerint – nem választható el egymástól, személyiségünk e két pólus folytonos kölcs önhatásában alakul. A közösség szerepének negligálása éppúgy jogosulatlan, mint a személyiség autonómiájának felfüggesztése. Hogy létezike a pokol és a mennyország, nem tudhatom, de hogy az eljövendő nemzedékek tudatában előbbutóbb minden és mindenki a helyére kerül, abban – akárcsak a népmese narrátora – magam is bizonyos vagyok. Sőt abban is, hogy ez a hely maga is folyton változik az időben. Magyarán a bűnök és az erények is újra és újra átértelmeződnek. S ennek a ténynek, úgy vélem, nem csak engem ké ne gondolkodóba ejtenie. Meggyőződésem, hogy még az olyan bűnöknek is lesz büntetésük, melyeket ma már végképp elévülteknek szokás tekinteni. Talán még az amerikaiak is fizetni fognak egyszer az indiánok kiirtásáért vagy akár a rabszolgakereskedelemért. Ha másként nem, hát úgy, hogy a továbbiakban is azt fogják képzelni magukról: ők bármit büntetlenül megtehetnek. S már a görögök pontosan tudták: az istenek, ha valakit el akarnak veszejteni, azzal kezdik, hogy az elméjét zavarják meg. vissza Készítette: Balogh Zsuzsanna
