Reggeli Sajtófigyelő, 2005. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-06-16
11 elteltével bocsátott ki jelentést az ügyben; miután az indulatok, a szülők fölháborodása oly magasra hágtak, hogy immár nem lehetett a szőnyeg alá seperni a tör ténteket. (Igaz, a rendőrség, tőle teljességgel szokatlan és dicséretes módon ugyanakkor megtette az első igen félénk, de lényeges lépést az igazság felderítése felé azzal, hogy ha késve is, de úgy írt le egy tényállást, ahogy az valójában megtörtént: rom án gyermekek megvertek magyar gyermekeket. Eddig ilyen, startból objektív ténymegállapításra a román rendőrség részéről nem volt példa... De mindjárt gyorsan hozzá is fűzték, nehogy túl merésznek tűnjön a nyitás: csak csoportok közti, és nem etnikai konfli ktusról van szó...) Mennyiben játszott közre e nyitásban az a tény is, hogy a kormánymegbízott történetesen magyar ember, nem lehet pontosan megállapítani, de a hatalom reakciója mindenképpen döntően befolyásolja a további fejleményeket. Nincs fontosabb, mint helyes választ adni a jól feltett kérdésekre. A miért és a hogyan gyors földerítése nem csupán a hatóság elemi szakmai kötelessége, de mindenkitől elvárható, aki az ügyben a véleményformáló szerepében lép fel. Legyen az szenátor, képviselő, hivatalvez ető, nevelő, újságíró. Aki nyilvános fórumhoz juthat és állásfoglalásával különböző irányban befolyásolhatja a közvéleményt és hangulatot. Sajnos, ha hinni lehet a polgármesternek, a rendőrség eleve elkövette azt a sarkalatos hibát, hogy lebegtette az in formációt, késleltette intézkedéseit, indokolatlanul tolerált, szemet hunyt, engedve lábra kapni azt a gyanút, hogy a hatalom valami módon nem az áldozatok pártján áll, amennyire csak teheti, inkább az elkövetőknek falaz. Innen aztán, ellenőrizhetetlen ös vényeken, beindulnak a képzelgések, a találgatások, majd az ezekre épülő fulmináns kijelentések, az odamondás, az ideges kibeszélés jegyében. Sajnos, nem csak a rendőrség lebegtet, mert minden vonalon és szinten késik a helyes válasz. Amely nélkül inkább csak lamentálni, fölháborodni, uszítani vagy csitítani lehet: megoldást találni nem. Legújabb fejleményként az egyik fő tettes, a verőbanda fejének tudott "bunyós Vali" számára, az általa látogatott iskola címére nyílt levelezőlap érkezett, amelyben felsz ólítják a különben Moldvából áttelepült román diákot, hogy mihamarabb hagyja el Sepsiszentgyörgyöt, menjen vissza Moldvába, különben mindkét kezét levágják, ,,munkaeszköz" nélkül hagyván, hogy többé magyarhoz ne üthessen. A levlapot az iskola román igazgat ónője mutatta be, a polgármestert illető vádaskodások kíséretében a városi önkormányzat ülésén, mondván, hogy az esetet politikai ellenfelei megpróbálják kihasználni az ő eltávolítására. (Tény, hogy tavaly decemberben egy magyar személyiség tiszteletére ké szült emléktábla elhelyezése alkalmával az iskola igazgatónője tiltakozó felvonulást szervezett diákjaival, próbálván megakadályozni a tábla elhelyezését az iskola falán, miközben a gyerekek magyarellenes szövegeket skandáltak. Többen, így a polgármester i s e hangulatot egyenesen a mostani magyarverés szellemi előzményének tartják.) Az erdélyi sajtóban ismételten napvilágot látott felszólítás, pontosabban aggodalom, miszerint nagy a veszélye annak, hogy a magyar gyerekek, egyedül az önbíráskodás igazságába n bízva, maguk vesznek elégtételt az őket ért agresszió miatt, s ebben még netán a szülők hallgatólagos támogatását is bírják, arra enged következtetni, hogy a fertőzés megtörtént, a rosszindulatú kelevény növekedésnek indult. Jól emlékszem, hogy amikor f iaim, másmás cselekvési időben, de azonos panasszal állítottak haza, hogy őket az iskolai szünetben megverték az osztálybeli "rossz fiúk", amit jelentettek is a tanító néninek, ám lényegi védelemben, a fenyegetettség megszűnésében nem reménykedhettek, mer t a tanító néni is csupán kibeszélte, elmoralizálta a témát, miközben az igazságszolgáltatás elmaradt, akkor kényszerűségből azt találtuk sugallani nekik, hogy ne hagyják magukat megalázni, ne tűrjék, hogy félelem legyen úrrá rajtuk, ne viselkedjenek úgy, mintha azt lehetne tenni velük, amit mások akarnak. Ma sem tudom eldönteni, jól jártunke el, avagy a pillanatnyi kényszer sugallatára cselekedtünk, s történetesen azzal volt szerencsénk, hogy gyermekeink, ha el is kerülték a további konfliktusokat, nem é ltek az általunk kilátásba helyezett jogosítványaikkal. Talán annyi elég volt számukra, hogy bár tettlegesen nem, lélekben legalább igazat adtunk nekik.
