Reggeli Sajtófigyelő, 2005. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-06-14
15 A törvény elfogadásától a mai napig cigány szervezetek, kisebbségi szakértők, társadalomtudósok és jogászok vitatják a jogszabály által megerősített etnopolitikai struktúrák szerepét. A sarkalatos kérdés az, mennyire szab korlátot, illetve nyújt lehetőséget a romák társadalmi integrációjához az elvileg többletjogokat biztosító jogsz abály. Kiderült ugyanis, hogy a marginális helyzetben lévő és előítéletek által sújtott roma kisebbség szempontjából a törvényből eredő jogok és lehetőségek különbözőképpen érvényesülnek. Több mint tízévi tapasztalatot összegző tanulmányában Noszkai Gábor és Martin Kovats például megállapítja, hogy a vertikálisan és horizontálisan megosztott roma csoportoknál, ahol az egyéni emberi jogokat sértő hátrányos megkülönböztetés kizárásának garanciái nem biztosítottak, a kollektív jogokra épülő új intézmények is k orporációvá, gettóvá, szegregáló tényezővé silányulnak. Ennek legszemléletesebb példája a kisebbségi oktatás esete, ahol a kisebbségi "különjogok" biztosításával legitimizálták az iskolák szegregációs politikáját. A több sebből vérző kisebbségi joganyagbó l eredő legsürgetőbb feladat: meghatározni a kedvezményezettek körét, akik egyben megválaszthatják saját intézményeik képviselőit. Az alkotmány kimondja, hogy "a nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre", eközben az onban minden választópolgárnak lehetővé tették a szavazást a kisebbségi önkormányzatok képviselőire. A kérdés tehát az, kinek van joga megmondani vagy cáfolni, hogy ki az "igazibb roma, illetve kisebbségi képviselő". Ki szavazhasson a kisebbségi önkormányz atokra? Az utóbbi évek botrányai, mint például a jászladányi cigány kisebbségi önkormányzat aggályos összetétele vagy az indokolatlanul sok nemzetiségi önkormányzat megalakítása, megalapozottá tették a törvény módosításának szándékát. Vélhetőleg sokan úgy szereztek mandátumot a kisebbségi önkormányzatokban, hogy nem tartoznak az adott kisebbséghez. Ezt a jelenséget jellemezték "etnobizniszként" maguk a kisebbségek és politikai elemzők is. Most kompromisszumos megoldásról egyezett meg a Fidesz és az MSZP i s, eszerint kizárólag azok indulhatnak és szavazhatnak, akik szerepelnek a kisebbségi névjegyzékben. Ahhoz pedig, hogy a választók névjegyzékbe kerüljenek, nyilatkozniuk kell arról, milyen kisebbséginek vallják magukat. A névjegyzéket a települések jegyzői állítják össze. A jelöltek által tett nyilatkozatok valóságtartalmát amúgy senki sem ellenőrizheti, ám a politikusok bíznak abban, hogy a névjegyzék szűrőként fog működni, és elbátortalanítja azokat, akik nem az adott kisebbséghez tartoznak. Az ötlettel szembeni ellenvélemények egyike a kisebbségi ombudsmantól származik: szerinte "államilag igazolt csalás" veszélye áll fenn, ugyanis a törvény mindenféle ellenőrzés nélkül, önbevallás alapján bárkit elismer kisebbséginek. A kisebbségi képviselők részéről so kan valamilyen civil kontrollt, legalábbis betekintést szeretnének a névjegyzékek összeállításába. Azt gondolom, bármelyik variációt fogadják el, a törvény alkotmányossága megkérdőjeleződik. Például azért, mert a magyar jogalkotó a kisebbségi identitás me gválasztását az egyén személyes szabadságaként ismerte el. És látnunk kell azt is, hogy bármilyen névjegyzék, civilek által ellenőrzött vagy jegyzőnél összeállított lista az egyén önazonossághoz és önrendelkezéséhez fűződő jogát sérti. Az Alkotmánybíróság határozata alapján: "az általános személyiségi jog" részét képezi az önazonossághoz és önrendelkezéshez való jog is, "ez pedig azt is magába foglalja, hogy mindenkinek a legszemélyesebb joga vérségi származását kideríteni, vérségi jogállását kétségbe vonn i vagy felkutatni, illetőleg az, hogy vérségi származását – a vérségi kapcsolatban közvetlenül az érintettek körén kívül – senki ne tegye vitássá" (57/1991. (XI.8.) ABhatározat). És persze lehetne még fokozni a törvénnyel kapcsolatos módosítási aggályokat , amelyek ellentétesek a választójog alkotmányos alapelveivel, mely szerint csak azok a kisebbségi szervezetek, jelölhetnek majd, amelyek a választás időpontjában legalább három éve működnek. Itt kellett volna a jogalkotóknak, politikusoknak és civileknek egy picit megállniuk – mielőtt további bonyodalmakat idéznének elő – , átgondolni azt a jogi és politikai folyamatot, amely zsákutcába vitte a kisebbségeket (legfőképpen a romákat), annak a látszatát keltve, hogy közjogi szerepet kaptak a magyar közigazgat ásban. Ha el akarunk mozdulni, anélkül hogy süketekké válnánk a valódi probléma iránt, először közelebbről meg kell jelölnünk azt, amit bajnak és valóságos problémának érzünk a romák társadalmi, politikai és gazdasági integrációjával kapcsolatban. Választ kell adnunk arra is: jogosake a vádak, amelyek szerint a kisebbségi jogi szabályozás egyik motivációja az volt, hogy elfogadottá tegye nemzetközi szinten a határon túli magyarokkal foglalkozó politikát. Elemeznünk kellene: akarjuke tovább szélesíteni, m ódosítani azon szerzett jogok körét, amelyek szervesen illeszkednek a magyar sajátosságú, magyar igazolványt, kettős állampolgárságot, státusjogokat adó jogi rendszerbe, vagy tizenkét évi kísérletezgetés után levont következtetések alapján modern, progress zív közigazgatási reformmal egyidejűleg, EUkonform, regionális politikai és gazdasági feltételekhez igazodó, esélyegyenlőség elvű jogrendszert építünk ki.
