Reggeli Sajtófigyelő, 2005. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-03-24
6 marxista szocialista" Németh László mellett még a konzervatívkeresztény szemléletű Szekfű Gyula is tisztán érzékelte, amikor közösen keresték a válaszokat a nemzeti sorskérdésekre, köztük a hatá ron túli magyarság ügyére. Marx szerint a proletároknak, a nincsteleneknek nincs hazájuk - nem is lehet elvenni tőlük azt, ami nincs... Viszont - nemzeti osztállyá kell szerveződniük. S így a szociális nézőpont és a nemzeti látószög bizony közelíthető! M a sem lehetséges ez másként. Hiszen a szegénységben, munkanélküliségben, szociális bizonytalanságban, személyes és közös jövőkép hiányában élő társadalmon kívüli, társadalom alatti tömegek és a perspektívátlan kisegzisztenciákat tömörítő szociális csoporto k nem vállalnak (mert nem vállalhatnak!) nagyobb családot, s nem törődnek (mert nem törődhetnek!) a nemzet jövőjével. Többet ért meg ebből mai demokratikus politikai elitünk, mint amennyit a régi neobarokk társadalom, Horthy és Bethlen kurzusa érzékelt, ak ceptált és elviselt? Szociális válságunk folyamatos, viszont a nemzeti jövő demográfiai kilátásai változtak. Romlottak! Németh László még elsősorban a magyar politikai és kulturális nemzet egységéért, jövőjéért aggódhatott teljes joggal: "A határokat sze rződések csinálják és szerződések mossák el, az államformáknak, nemzetről és nemzetiségekről alkotott felfogásoknak megvan a divatjuk, amint az utolsó században vesztünkre változtak, megváltozhatnak még a javunkra is, de hogy egy népcsoport van vagy nincs (...) az az élet alapténye. A népnek, mely elfogyott, szerződések sem szerezhetnek országot, s a népet, melyben bő természet terjeszkedik, szerződések sem tudhatnak ki az országból". Hetven évvel később felvetnünk sem érdemes szerzőnk szavával, hogy "Eur ópa törvényhozóinak (...) egy új európai földosztásnál a magyar anyákhoz is alkalmazkodniuk kellene". A XXI. század magyar nemzeti sorskérdése is nyitott kérdés: megmarad vagy kipusztul a magyar nép? Ez nem költői túlzás, nem a "nemzethalál" víziója - obje ktív tudományos adatsorok alapján kérdezhetünk és adhatunk választ. Népesedési adataink évtizedek óta negatívok. Egyetlen emberöltő alatt legalább félmillióval lettünk kevesebben úgy, hogy közben határon túli magyarok százezrei és más etnikumú bevándorlók is letelepedtek az országban. Szakmailag megalapozott becslések prognosztizálják jövőképességünk végzetes elvesztését egykét generáción belül: lehetséges, hogy 2030ban 8,5 millió, 2050 körül 56 millió ember él majd az ország területén. Katasztrofális népesedési állapotunkon hagyományos belső erőkkel és módszerekkel már nem változtathatunk gyökeresen. Mostani lélekszámunk megőrzéséhez kéthárom millió gyerek azonnali megszületésére, vagy fiatal szülők gyors betelepítésére lenne szükség. Ez is, az is kép telenség! A könyörtelen valóság szerint a 2000es népszámlálás idején nálunk száz nőre mindössze 169, száz családra csupán 109 gyerek jutott. Kárpátmedencei magyarságunk népesedési adatai hasonló fogyást mutatnak. E tények pusztulásunk tartós tendenciáj át bizonyítják, önkéntes kihalásunkat valószínűsíthetik. "Éljünk magunknak?" - kérdezték tőlünk egy régi vitában, és mi azt feleljük, hogy kihalunk magunktól. Kipusztulásunk sem lesz fájdalommentes. Konkrét családok és konkrét egyének maradnak magukra megé lhetés és biztonságos támogatás nélkül. Pár évtized múltán lakosságunk többsége nyugdíjas korú lesz - nyugdíj nélkül. Mert hiányoznak az aktív, munkaképes új generációk. Társadalmunk elöregedett a megújulásra, s nemsokára a megmaradásra is végzetesen képte lenné válik. Addig illúziókba ringathatjuk magunkat a magyarok tömeges, sokmilliós nyugati munkavállalásának az ábrándképeivel. Európával reálisan két dologban lehet közös a sorsunk: tanulhatnánk a népesedés- és a bevándorláspolitikai hibákból, vagy egy ütt készülődhetünk hatalmas, népvándorlást idéző keleti és déli népességhullámok fogadására. Valamit azonnal tennünk kell, máskülönben "Úgy elfogy a magyar, / Mintha nem lett volna". Helyzetünk hosszabb távon annyira kétségbeejtő, hogy rövid távon kétség be esnünk sem érdemes. Nagy magyar illúzióinkkal kell először leszámolnunk, hogy reális megoldások keresésébe foghassunk. Fájó szívvel vessünk számot azzal, hogy kizárólag a magyar nemzet belső vitalitására, reprodukciós hajlandóságára alapozva nem maradha tunk meg. Új bevándorlási politikára van szükségünk. De a teljes önfeladás, a kapuk
