Reggeli Sajtófigyelő, 2004. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-06-17
10 azonban ezúttal óvato sabb, mint másfél évtizeddel ezelőtti berobbanásakor: nem azt mondja meg, mi történik majd, hanem csak azt, hogy mit kellene tenni. A dialektikában jártas olvasót nyilván cseppet sem fogja meglepni, hogy az új elmélet az előző korszellem tagadására épül. A nyolcvanaskilencvenes években az uralkodó neoliberális elmélet alapján világszerte sorra építették le az államok funkcióit. A nagy buzgalomban azonban túllőttek a célon, mivel valójában - kritizál Fukuyama - csak az államok hatáskörét kellett volna csö kkenteni, nem az erejüket. Az új recept: legyen az államnak kevesebb vállalata, ne feltétlenül gondoskodjon mindenki egészségéről, továbbtanulásáról, amit viszont tesz, ahhoz legyen ereje. Például tartsa fenn a rendet, maradéktalanul szedje be az adót, fog ja el és büntesse meg a bűnözőket. E nézőpontból óriási balszerencse, hogy a szocializmustól frissen megszabadult európai országok is éppen az államleépítési láz idején kapták az életbe vágóan fontos nyugati hitelek feltételéül az imént idézettekkel éppen hogy ellentétes értelmű tanácsokat. Fukuyama most, az állam mindenhatóságát mérsékelni kívánókat elbizonytalanítandó, vészjósló jeleket is sorol annak igazolására, hogy a gyenge állam nem is olyan jó dolog. A kilencvenes években - írja - a volt Jugoszláv iában, Szomáliában, Haitin, Afganisztánban sorra keletkeztek az államiság hiányából, illetve erőtlenségéből fakadó humanitárius válságok. E gondolatmenet alapján a szerző nem sokat tépelődik azon sem, vajon ilyen esetek láttán vane joga bárkinek is felrúg ni az államok szuverenitásán alapuló „vesztfáliai világrendet", és adott esetben kéretlenül bevonulni életeket menteni - no meg államot építeni - egy másik országba. Ez Fukuyama szerint nemcsak jog, de kötelesség is. Ahhoz persze, hogy valaki föl tudjon építeni egy államot, célszerű tudnia, valójában mik is az államiság alapelemei. Fukuyama rendszerében egy már megfelelőnek mondható államnak négy nélkülözhetetlen eleme van, úgymint a szervezeti rend és menedzsment, a politikai rendszertervezés, a legitimá ciós bázis, valamint „kulturális és strukturális tényezők". Az állam egyes szervezeteinek működtetését szerinte viszonylag könnyen meg lehet tanítani. A szerző kedvenc példája a jegybank: tíz jól képzett monetáris szakember bárhol a világon létre tud hozni egy jól működő nemzeti bankot. A feladat végrehajtása ráadásul pontosan ellenőrizhető: csak az inflációt kell figyelni. Egy politikai rendszer adaptálása, illetve a demokratikus legitimáció megteremtése - ismeri el - persze bonyolultabb, de ez sem mego ldhatatlan. A britek például Indiában és Szingapúrban használható állami bürokráciát hagytak maguk után, Hongkongban pedig máig működő jogintézményeket. Azt mindenesetre Fukuyama is elismeri, hogy a „kulturális sajátosságokon" könnyen megbukhat az egész vá llalkozás. Az eddig ismert amerikai kísérletek - Fukuyama olvasatában - többnyire így jártak. A fenti állítás cáfolatára esetleg sietve felhozott Németország és Japán esetében - vélekedik - a második világháború után csak azért sikerült gyorsan demokrati kus államokat létrehozni, mert e helyeken lényegében működésképesen megőrződött a totalitárius rendszerek ütőképes bürokráciája. Másutt, a Castro előtti Kubában, a Fülöpszigeteken, Haitin, Panamában, Nicaraguában vagy DélVietnamban azonban kétségtelenül befuccsoltak az USA által kezdeményezett nemzetépítési kísérletek. Az is kétségtelen, hogy az amerikaiak megszállta területek közül DélKorea vált - az említett német és japán példákat erősítve - gazdaságilag sikeres állammá. Ám - igazítja Fukuyama a valós ágot a maga elméletének nyomvonalába - azt is inkább saját magának, mint patrónusának köszönhette. Merthogy - és itt egy újabb csavar a teóriában - ahhoz, hogy valahol sikeres állam épüljön, az is szükséges, hogy ott helyben legyen rá kereslet. Autokrata a frikai vezetők például évtizedek óta állnak ellen a kísértésnek - de még a nemzetközi pénzügyi szervezetek hitelezési feltételeinek is , hogy (igaz, a szerző szerint nem is mindig a helyes módszerekkel) megreformálják államukat; attól tartanak ugyanis, ho gy ezzel saját hatalmukat gyengítenék. Ehelyett sokadszorra is csődbe viszik az általuk irányított országot. Fukuyama új könyve a szélsebesen bővülő amerikai nemzetépítésirodalom (HVG, 2003. július 5.) újabb darabja, amelyben a szerző fontosnak véli ame rikai olvasói elé példaként az Óvilágot állítani - legalábbis a tekintetben, hogy „az európaiak jobban tudják, mi a különbség állam és nemzet között, amikor azt hangsúlyozzák, hogy a nemzetépítés, azaz a közös kultúra és történelem által egyesített közössé g létrehozása sokkal több annál, mint amit egy külső hatalom elérhet". A japán származású amerikai
