Reggeli Sajtófigyelő, 2004. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-05-10
8 Már tavaly ilyenkor (2003 tavaszán) számosan megírtuk világszerte, hogy miért i ndokolhatatlan, igazolhatatlan és igazságtalan az Egyesült Államok és NagyBritannia haderőinek támadása Irak ellen. Azóta a hadjárat kezdeti támogatóinak jelentős része is megváltoztatta a véleményét, a kétkedőkről és ingadozókról nem is beszélve. Amit ak kor is sejthetett minden kritikusan gondolkodó ember, mára világosan és kétségbevonhatatlanul beigazolódott. A Bushkormány és a Blairkormány először is durván megsértette a nemzetközi jogot és az ENSZ alapokmányát. Másodszor, a támadás elkerülhetetlens ége mellett fölhozott legfontosabb indokokról – 1. Szaddám tömegpusztító fegyverei, 2. a Szaddámféle rezsim kapcsolata az alKeida terrorista hálózattal – nemcsak az derült ki, hogy hamisak (ez minden figyelmes újságolvasó számára nyilvánvaló volt), hanem az is, hogy ezt Bush, Cheney, Rumsfeld és Wolfowitz nagyon jól tudta. A Bushkormányzat megtévesztette az amerikai népet és az amerikai törvényhozást, az Egyesült Államok szövetségeseit (így a Magyar Köztársaság kormányát) és a világ közvéleményének hiszé kenyebb felét. A szövetségesek (így hazánk) kormányait nem tarthatják fogva azok a kötelezettségvállalások, amelyeket a döntő tények felőli tudatlanságukban hoztak. Harmadszor: be van bizonyítva, hogy a Bushvezetés már a 2001. szeptember 11ei New Yorki és washingtoni merényletek előtt elhatározta Irak megtámadását. Igen nyugtalanító, hogy a merényletekbe mélységesen belekeveredett szaúdarábiai arisztokrácia rendkívüli kíméletet élvezett és élvez Washingtonban. Bob Woodward könyvéből tudjuk, hogy Banda r bin Szultán herceg, SzaúdArábia washingtoni nagykövete, a Bush elnökhöz és Cheney alelnökhöz közel álló tőkés csoportok szaúdi partnereinek képviseletében tevékenyen, cselekvően részt vesz az amerikai kül- és katonapolitika irányításában, no meg az is, hogy a Bin Laden család Amerikában rekedt tagjait a fölfüggesztett légi közlekedés napjaiban az Egyesült Államok katonai légierejének gépe szállította 2002. szeptember 14én Rijádba. Erről a Fehér Ház semmiféle magyarázatot nem nyújtott mindmáig. Negyeds zer: az úgynevezett "demokratikus rendszerváltásról" utólag és pótlólag kiagyalt álérvek is összeomlottak, amikor L. Paul Bremer, a megszálló rezsim vezetője visszautasította Ali alSzisztani ajatollah ajánlatát az azonnali választásokról. A június 30ai h atalomátadás ígérete politikailag teljesen üres, a megszállók csak állítólagos ellenfeleikre, a nemzeti sztálinista Baathrémuralom tábornokaira és rendőrtisztjeire támaszkodhatnak, akik joggal rettegnek az iszlám teokráciától, s emlékezhetnek arra, hogyan akasztották föl Nadzsibullah doktort, az utolsó afganisztáni szovjetkommunista diktátort és KGBügynököt a tálibok az emelődarura Kabulban. A "made in US/UK" demokrácia Irakban: rossz tréfa. Tudni való, hogy a nyugati szövetséges csapatok kivonása Irakbó l valószínűleg polgárháborút és vérfürdőt jelent, de a polgárháború és a vérfürdő már elkezdődött amúgy is, sokkal rosszabb aligha lehet. Ötödször: az alGhraib (és nem "alGarib"[?], ahogy a pesti sajtó és rádió mondja, írja) börtönben szisztematikusan és régóta művelt iszonyú kínzások – amelyek persze másutt is folynak – a legitimáció utolsó maradékától is megfosztották az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek az iraki akcióját.* Szerény nézetem szerint most már egyetlen napot se várhatunk: az Irakba küldött magyar honvédeket azonnal vissza kell rendelni. Megmondom, miért. A mélyen erkölcstelen és geopolitikailag is ostoba iraki akció tekintetében a részt vevő keleteurópai új demokráciák (Lengyelország, Románia, Magyarország) sajátos helyzetben va nnak. Ezek az országok nemrég még diktatúrák voltak, és a kilencszáznyolcvanas évek végének forradalmi változásai tették őket az emberi jogok és az alkotmányosság tanára támaszkodó liberálisdemokratikus jogállamokká. Különösen kényessé teszi a helyzetet, hogy ezeket az országokat pillanatnyilag balközép (szociáldemokrata vagy szociálliberális) kormányzatok irányítják, amelyekben fontos szerepet játszanak a bukott parancsuralmi rendszer egykori exponensei. Társaslélektani szempontból érthető, bár nem helyes elhető, hogy ezek a vezetők saját maguk és választóik előtt igazolni szeretnék nyugati elkötelezettségük mélységét és intenzitását, függetlenül a fölmerült kérdések érdemétől. Ugyanakkor ismert a keleteurópai baloldal hagyományos bizalmatlansága a "kontin entális hatalmak", elsősorban Németország hatalmi törekvései iránt.
