Reggeli Sajtófigyelő, 2004. február - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-02-12
10 azoknak a rémképeknek, amelyekkel pár évvel ezelőtt Magyarországon és Lengyelországban riogatták az embereket a mezőgazdasági termőföldet nyugati spekulánsoktól féltő hazafiak. A kölcsönös keletnyugati félelmek, amelyeket egyébként statisztikai adatokkal nem sikerült alátámasztani, már a csatlakozási szerződésre is rányomták a bélyegüket. 2001 tavaszán a Marton yi János vezette magyar külügyi kormányzat kötötte meg az első olyan „földért munkahelyet" megállapodást az EUval, amely azután modellként szolgált a többi tagjelölt ország számára is. Az idén május 1jén hatályba lépő, két uniós alapjogot - a tőke, valam int a munkaerő szabad áramlását - átmenetileg korlátozó egyezség szerint az új tagországok legalább hét éven át bezárhatják termőföldpiacukat a régi tagországok befektetői előtt, míg a régi tagországok legfeljebb hét éven át kirekeszthetik munkaerőpiacukró l az új tagállamok munkavállalóit. A hét év az EU - pontosabban a keleti beáramlóktól leginkább tartó német és osztrák kormány - „ötlete" volt, mert Görögország 1981es, majd Spanyolország és Portugália 1986os belépésekor is ilyen hosszú munkaerőpiaci k orlátozási lehetőséget kötöttek ki maguknak a már benn lévők, amivel azonban öt év után felhagytak, mert az az új tagországok fejlődésének fellendülésével gyorsan fölöslegessé vált. A mostani szabályozás is hasonló logikát tükröz. A csatlakozási szerződés a bővítést követő első két évben megengedi ugyan a régi tagországoknak, hogy korlátozzák az új tagállamok polgárainak munkavállalását, ám a korlátozás nem lehet erősebb, mint a csatlakozási szerződés aláírása, vagyis 2003. április 16a előtt volt. A tagál lamoknak e szuverén intézkedéseikről most még nem is kell értesíteniük az Európai Bizottságot (EB). 2006 közepén az EB értékelést köteles készíteni az EU Miniszteri Tanácsa számára a korlátozások működéséről, és ekkortól a tagállamoknak már be kell jelente niük az EBnél, ha korlátozásaikat további három évig fenn akarják tartani. 2009ben pedig már csak az EB engedélyével hosszabbítható meg legfeljebb újabb 2 évre a korlátozás, és csak akkor, ha az érintett tagállam bizonyítja, hogy a teljes liberalizálás m unkaerőpiacának súlyos megzavarásával járna. A viszonosság elve alapján az új tagállamok is korlátozhatják munkaerőpiacukat azokkal a régiekkel szemben, amelyek ilyen intézkedésekkel élnek, az új tagországok egymással szemben azonban csak akkor, ha erőtelj es „eltérítési hatás" tapasztalható, vagyis ha egy régi tagállam „bezárkózása" miatt az újak között zavaróan megélénkülne a munkaerővándorlás. A kizárólag az alkalmazotti viszonyra érvényes átmeneti munkaerőpiaci korlátozás azonban nem akadályozza az ú j tagállamok polgárainak más célú mozgását az EUban: idén május 1jétől szabadon költözhet Nyugatra mindenki, akinek van miből megélnie, lehet menni tanulni, és már eddig sem tiltotta jogszabály a keleti egyéni vállalkozók ottani letelepedését és működésé t. Az utóbbit illetően csak Ausztria és Németország a kivétel: bizonyos szektorokban - például építőipar, ipari takarítás - a keleti egyéni vállalkozók e két országban csak megszorításokkal végezhetnek munkát. A csatlakozókhoz a legközelebb fekvő Németors zág és Ausztria ugyan már három éve egyértelművé tette, hogy élni kíván a hétéves korlátozással, több tagállam - például a skandináv országok, Hollandia, NagyBritannia, Írország - politikusai viszont munkaerőpiacuk gyors megnyitását ígérték, keleti kollég áik pedig abban bíztak, hogy a bővítés napjáig kétoldalú alapon számottevő könnyítéseket sikerül kialkudniuk. Efféle diplomáciai mutatványokról azonban nincs hír, időközben viszont az EUban vészesen lelassult a gazdasági növekedés, és 9 százalék fölé kúsz ott a munkanélküliségi ráta. Bár az új tagállamok átlagosan kétszer olyan gyorsan növekednek, mint a régiek, a 40 millió lakosú Lengyelország két számjegyű munkanélküliségi mutatója lovat ad a nyugati munkavállalói érdekvédelmi szervezetek és számos széls őséges politikus alá, még akkor is, ha a régi tagállamoknak joguk van differenciálni az újak között. Ráadásul a kilátásokat illetően a vészforgatókönyvekkel nincs mit szembeállítani: Brüsszelben még ma is a 2001ben készült, de már akkor is viszonylag régi migrációs adatokra épült tanulmányt idézgetik. E szerint közvetlenül a bővítés után évente 335 ezer főre becsülhető a nyugati munkavállalásra induló keleteurópaiak száma, ami 2010ben már évi 150 ezerre apadna, a tagjelölt országok kormányai pedig mintha óvakodnának ilyen tárgyú felméréseket megrendelni.
