Reggeli Sajtófigyelő, 2003. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-11-05
9 Európa vagy Thonuzóba? Magyar Hírlap 2003. november 5. Szerző: Bíró Béla Székelyföld autonómiájának kiharcolása kétségtelenül a romániai magyarság önérvényesítésének egyik korszerû, európai nézőpontból is legitimnek tekinthető alternatíváj a. És mint ilyet, minden kétséget kizáróan ki is kell próbálnunk, hiszen csak a gyakorlatban dőlhet el, mikor és hogyan válhat lehetségessé. Ahhoz azonban, hogy ez az alternatíva tényleg megvalósulhasson, a romániai magyarságnak szövetségeseket kell talál nia román oldalon is. Az Európa Tanács úgynevezett Grossjelentése ugyanis, amely e pillanatban az autonómia híveinek fő hivatkozási alapját jelenti, világosan kimondja: az autonómiák elfogadása a nemzeti parlamentek hatáskörébe tartozik. Magyarán: a széke lyföldi autonómia intézményesítésére a román többségû parlament csaknem kétharmadának támogatására lenne szükségünk. (Más kérdés, hogy ez a megkötés nem tûnik túlságosan méltányosnak, de ebben a pillanatban ez van.) Azt, hogy az autonómia a székelyföldi ro mánság számára is előnyökkel járhatna, a mai kezdeményezők közül is sokan elmondták már. De hogy miben rejlenek ezek az előnyök, azt nem csak román honfitársaink, de mi, magyarok sem igen tudhattuk meg. Ahhoz, hogy az autonómia hosszú távon is mûködőképes nek mutatkozhasson, s a feszültségek fokozatos megszûnéséhez vezethessen, az adott területen élő teljes népesség számára szilárd és tartós érdekközösséget kell biztosítania. Ez az érdekközösség pedig csupán a kölcsönös egyezkedések folyamatában alakulhat k i. A kérdés tehát az: lehete a románságnak valódi érdeke a Székelyföld autonómiája? A Székely Nemzeti Tanács alapító ülésén elhangzott ünnepélyes eskü olvasójának ez iránt is komoly kétségei támadhatnak. Az eskü szövege ugyanis így hangzik: "Becsületemr e fogadom, hogy a reám ruházott közképviseletet legjobb tudomásom szerint ellátom, a Székelyföld népének, minden magyar nemzetiségû polgárának érdekét magaménak vallom, a Székelyföld autonómiája iránt kinyilvánított akaratot felvállalom, továbbítom és mega lkuvás nélkül képviselem.” Az autonómia, természetesen, elsősorban a román dominancia megszüntetésére, a magyar akarat érvényesítésére, a magyarságnak az államhatalom intézményeiben való méltányos képviseletére irányul, hisz a jelenlegi helyzet sérelmes s zámunkra. Ezek a törekvések pedig több románt egzisztenciájában is érinthetnek. Kétes, hogy sikerülhetne megnyerni őket olyan ügynek, amely az eddigi egyoldalú románmagyar "versengésben” a magyarságot úgy juttatná méltányos versenyfeltételekhez, hogy megf osztaná őket előjogaiktól. De román szövetségeseket keresni még ilyen körülmények közt sem teljesen reménytelen. Erre - közvetve - Smaranda Enache és Gabriel Andreescu reakciói is világosan utalnak. A kezdeményezőket - a jogállamiságra hivatkozva - mindk etten védelmükbe vették. Ez persze kevés ahhoz, hogy a parlamentben is sikerrel járhassunk. De mindenképpen reménysugár. Arra is van esélyünk, hogy a nemzetközi nyilvánosságban szövetségeseket szerezzünk, s a román kormányzatot nemzetközi nyomással bírjuk rá arra, hogy a Székelyföld autonómiáját komolyan mérlegelje. Egy dolgot semmiképpen sem szabadna elfelednünk. Azt, hogy a jelenlegi Székelyföld nem azonos a XII., de még csak a XIX. századi Székelyfölddel sem. Ez a föld már nem kizárólag a mi szülőföldü nk. Az autonómia, ha az országos többség intoleranciához való "jogát” a helyi többség intoleranciához való "jogával” egészítené ki, nem enyhítené, csakis kiélezné a jelenlegi helyzetet. Az önrendelkezés a mi körülményeink között nem vezethet az országos v agy helyi kisebbség érdekeit negligáló "többségi demokráciához”, itt csupán az egymás érdekeinek elismerésére alapozott kölcsönösség válhat eredményessé. Egymás nyelvének, kultúrájának kölcsönös ismerete. Azzal, hogy a román parlament e pillanatban semmif éle autonómiastatútumot nem fog jóváhagyni, bizonyára a kezdemén yezők is tisztában vannak. Ennek ellenére vélik úgy, s ebben akár igazuk is lehet: itt az ideje annak, hogy a székelyföldi magyarság legitim képviselői a román parlament elé terjesszék a Székelyföld autonómiastatútumát. Az elutasítás módja és argumentumai önmagukban is csak a helyzet tisztázásához vihetnek közelebb. A mai körülmények közt már az is győzelem lenne, ha a parlamentben sikerülne napirendre tûzetni a dokumentum megvitatását, s egy racionális érvekkel lefolytatott vitát követne elutasítás. Ehhez azonban nem elégségesek a romantikus gesztusok. Azt sem szabadna elfelednünk, hogy a Székelyföld autonómiáját nem a román, hanem a magyar államhatalom számolta fel egykoron, s ez az ítélet
