Reggeli Sajtófigyelő, 2003. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-11-29
6 olyan precedenst teremt, amely újrarendezi az egész keleteurópai privatizációt. A görög és a holland nagykövet például ezért vesz részt az egyesületünk belgrádi országos gyűlésén, ahol a szakszervezetek házában a volt tulajdonosok 5000 képviselője tanácskozik majd november végén. P. Varnyú Ernő gazdasági titkárhelyettes P. Varnyú Ernő, a tartományi végrehajtó tanács gazdasági, ter vezési és fejlesztési titkárhelyettese azt mondja: amikor a DOS hatalomra került, Jugoszlávia olyan volt, mint egy kifosztott ház. – Benézel a szobába, nincs semmi. Mész a padlásra, nincs sonka. Mész a pincébe, nincs bor. Akarnál szántani, nincs eke. Kefél nél egy jót, de megszökött a menyecske. Amit itt tizenvalahány év alatt elrontottak, azt nem lehet estéről reggelre helyrehozni. Azt sem tudtuk, hová kapjunk. Így is tett ez a kormány eleget: nem állunk sorba ételért, italért, van gáz, van villany, fizetik a nyugdíjat, csökkent az infláció, az országot visszavették számos nemzetközi szervezetbe. Előre kellett menekülni. A miénk túl szegény ország ahhoz, hogy lemondhatna a privatizációs bevételről. Kárpótolni kell a volt tulajdonosokat is, de fokozatosan, ah ogyan az ország gazdasági helyzete megengedi. Azt mondják, azért nem jönnek a magyarországi befektetők, mert nem tökéletes a törvény, nagy a rizikó. Hát azon vagyunk, hogy javítsuk. De pontosan azért lehet itt most nagyot nyerni, mert nagy a kockázat. Én n agyon sajnálom, hogy a magyarok ebben ilyen kis arányban vettek részt, mert elmúlik a drága idő. Volt sok üzleti találkozó, de kevés konkrét eredmény. Szerintem az a legnagyobb baj, hogy a magyar kormányoknak nem volt világos koncepciója arról, hogy mi a m agyar érdek a szerbiai privatizációban. A bankszférában máig csak fontolgatják, bejöjjöne az OTP. A Mol versenyzett a Beopetrolért, de alulmaradt. Óriási lehetőségek lettek volna a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban, lehetne vegyesvállalatokat szerve zni itteni magyarokkal, de nagyon csekély az érdeklődés. Most épül újjá Újvidék főtere, kialakul az új arculata, bankokkal, intézményekkel – de itt nem lát egy magyar zászlót, amelyik azt hirdetné, hogy van a szomszédban egy Szerbiához képest gazdag és sik eres ország, amely öt hónap múlva tagja lesz az egyesült Európának, és az az ország akarna valamit kezdeni ezzel a térséggel. Nagy Sándor egyike a kevés ismert és sikeres vajdasági magyar vállalkozónak. A Péterrévén felnőtt egykori parasztgyerek, aki alig tudott szerbül, amikor a főiskolára került, villamosmérnöki és közgazdász diplomát szerzett Szabadkán. A hetvenes évek végén a feleségével Újvidékre mentek, az Agrovojvodina nevű kereskedelmi vállalat osztályvezetője lett. Nagy Sándor élelmiszeripari vál lalkozó – Még megvolt a régi, nagy Jugoszlávia, rengeteget utaztunk, minden harmadik héten a tengernél voltunk. Szép élet volt. A nyolcvanas évek végén, Ante Markovics idejében megindult a régi Jugoszláviában valamilyen pezsgés. Jók voltak a fizetések, a háborúnak még csak a szele érződött, viszont jöttek új törvények, magánvállalatot lehetett alapítani. Felosztottuk egymás közt az Agrovojvodina profilját, az elektromossághoz értettem, Rotor néven alakítottam elektromos anyagokkal foglalkozó kereskedelmi c éget. Az áramfejlesztő lett a sláger, Szerbiában a mai napig bizonytalan az áramellátás, ennek itt mindig biztos a piaca. De aztán lett 14 festékesboltunk, mi lettünk a General ElectricTungsram itteni hivatalos márkaképviselője, vettünk tüzéptelepeket. Ké sőbb belevágtunk az élelmiszerkereskedelembe. Az Aretol nevű cégünknek már hűtőháza van Újvidéken, megvettük mellé a moholi konzervgyárat. Körülbelül 500 embert foglalkoztatunk. Szándékosan nem teszünk különbséget, hogy magyar vagy szerb embert veszünk fö l, de mégis úgy alakult, hogy az alkalmazottaink fele magyar, miközben például Újvidéken már alig több mint öt százalék a magyarok aránya. Nagy Sándor a kilencvenes években pékségeket vásárolt Baján és Budapesten, több mint egymillió márka értékben. Most az eladásukat fontolgatja. Azt mondja, Jugoszláviában jobban be tudná fektetni az árukat. A hűtőipari vállalkozásai mellé földet, mezőgazdasági birtokot vásárolna. Ehhez konzorciumot szervez, és magyar befektetőtársat keres. – A Vajdaság a régi Jugoszlávi a éléskamrája volt. Most vesszük föl újra a kapcsolatot a volt tagköztársaságokkal. Óriási lehetőségek vannak, Horvátországban például kétszer olyan drága az élelmiszer, mint Szerbiában. Nem gondolom, hogy nekünk az Európai Unióba kellene szállítanunk: nag yon jól megélnénk, ha a Vajdaság a régi balkáni élelmiszerpiacait visszaszerezné.
