Reggeli Sajtófigyelő, 2003. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-11-18
10 Mégsem kapott ezért soha semmilyen elismerést, megbecsülést. Ellenkezőleg: amikor csak lehetett, a hál átlan nyugati hatalmak mindannyiszor elverték a port rajtunk. Mindez Trianonban tetőzött, s 1920tól kezdődően már csak a hanyatlásnak lehetünk tanúi, részesei. A nemzetünkre mért csapások tehát folyamatosak voltak, s a jelenben is azok. Nap mint nap kapj uk a hadüzeneteket „jóakaróinktól”, függetlenül attól, hogy észleljüke ezeket, vagy sem. Sőt, szélsőséges esetben még kedélyesen együtt is pezsgőzik a támadó s a megtámadott a szenvedő fél területén, a megbékélés jegyében. Pedig szó sincs békéről. Látszat béke van csak, a színfalak mögött azonban javában dúl a kegyetlen harc. S hamarosan a képzeletbeli függönyök is felgördülnek, s a szemünk előtt játszódik majd le mindaz, ami eddig rejtve volt, s legfeljebb csak érezhettük jelenlétét. Nincs béke, egy szeme rnyi sem ebben a szép, de elátkozott tündérkertben, hazánkban, a Kárpátmedencében. Nem nyughat az élő ember a hazában, s a holtnak sincs nyugodalma már e földben. A csatát immár nem csak az élők ellen indítják, hanem a múlt is célkeresztbe került. Igen, valakinek végre ki kell mondani, hogy támadnak bennünket, pusztítják a magyart! S nincs ebben semmi túlzás, semmi paranoia. Ez maga a valóság, a határon túli magyar valóság. Melyhez a határon „inneni” hatalombitorló elit csak segítő kezet nyújt, de jó ese tben is csak mélyen hallgat. Két világégés szerencsétlenjei vagyunk, s e szerencsétlenséget büntette a (bal)sors románnal, szlovákkal, szerbbel. Sok mindent megérdemeltünk volna, de ezt semmiképpen sem. Mégis így történt. A második világháború után a megt orlás évei, évtizedei következtek az utódállamok szinte mindegyikében. Csak a módszerek különböztek, vagy talán még azok sem. Jött a fordulat, amikor semmi sem fordult jobbra. Csak a vágyak, az óhajok voltak nagyok. És a remény. De ismét csalódás következ ett, rá kellett ébrednünk, hogy nem ismertük félre hódítóinkat. Ha nem is közvetlenül az életünkre törnek (bár volt erre példa bőven, lásd Marosvásárhely), de mindenképpen a létünkre. Most éppen a múltunkat vették célba. A kőbe vésett, bronzba öntött tört énelmet, a dicsőséget indultak elpusztítani arcátlan módon. Többfrontos háború ez, több helyütt kell felvennünk a harcot ezekkel a támadásokkal szemben. Életre, halálra. …és viharos jelene. E gondolatok fogalmazódnak meg a jobb érzésű (nem is merem felté telezni, hogy másféle is létezik) magyar emberben a közelmúltban történtek hallatán. Fontos kiemelni, hogy „hallatán”, mert hallani bizony ritkán lehet ilyesmiről, hallgatni viszont annál inkább, legalábbis a média egy bizonyos (nagyobbik) részében. Aradró l van szó, az aradi Szabadságszobor ügyéről. De nem csak arról. Egy olyan dologról, mely minden magyart érint, mely minden magyar embernek fáj. Kell, hogy fájjon. Úgy, mint Trianon. Szerettük volna, de nem sikerült. Nem sikerült felállítani tervezett hel yén az aradi vértanúknak emléket állító szoborcsoportot. A román hatalom meghiúsította. Egy tollvonás, s kész, nincs apelláta. De ha van, az semmit sem számít. Ugorjunk egy kicsit térben, de nem időben. Rozsnyón járunk, a Felvidék egyik hajdanvolt legszeb b városában. Most is szép, csak éppen rossz emberek (is) lakják. Rosszak, mert bezárták Kossuth Lajos szobrát egy koszos fűtőházba, s alig akarják őt kiengedni onnan. De ki fogják engedni, mert mi úgy akarjuk. Igaz, nem az eredeti helyére kerül majd (mint ahogy az aradi szobor sem), mert ahhoz nem elég erősek a szószólóink, vagy túl erősek a hódítóink. A hasonlatosság a két eset között kísérteties. Mintha csak összedugták volna fejüket szoborügyben (is) a román és a szlovák hatalom ez ügyben illetékes „nag yágyúi”. Működik ez a kisantant, tökéletesen működik. A közös ellenségkép a legjobb összetartó erő.
