Reggeli Sajtófigyelő, 2003. június - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-06-07
egyharmadát (Horvátországot nem számítva több mint felét), s régi lakosságából több mint ötmilliót. Ezeknek mintegy fele volt magyar. A Kárpátmedence összmagyarságának körülbelül egyharmada számára ezek a változások még ma is megélt élmények, amelyek családi legendák formájában és gyakran fotóalbumokkal is alátámasztva minden azóta született generáció történelmi tudatára hatást gyakoroltak. Elég sokan lehetnek tehát olyanok, akikben az 1945 után viss zaállított és az 1947es párizsi békeszerződéssel szentesített trianoni határok nem keltik az állandóság és a véglegesség érzetét. 2000ben újjáavatták a második világháború után eltűnt ajándék szobrot Harmadik oknak a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek helyzete, illetve a helyzetükkel kapcsolatos folyamatos elégedetlenkedés tekinthető. Bár az 1989 – 1990es rendszerváltozásokat követően, az általános demokratizálásnak köszönhetően szinte mindenütt javult a helyzetük, az európai normákhoz képest még ma is lenne tennivaló. Az etnikai alapon szervezett területi és/vagy kulturális autonómia gondolata Bukarest, Pozsony, Belgrád és Kijev számára egyaránt elfogadhatatlan. Általában úgy vélik, ez csak első lépés lenne a szeparatizmus irányába. Mindaddig , amíg többség és kisebbség viszonyát nem sikerül kölcsönösen elfogadható módon rendezni, Trianonról nem lesz lehetséges befejezett múltban gondolkodni, írni és beszélni. A Trianonnal szembeni elutasítás, zavar vagy bizonytalankodás negyedik oka a trauma magyarországi kezelése, vagyis a társadalom számára felkínált magyarázatok ellentmondásossága. A sokk utáni első negyedszázad vezető elitje történelmi véletlenként és totális igazságtalanságként fogta föl Trianont, s válasza rá a teljes elutasítás volt. Az , hogy ez hova vezetett, közismert. A második világháború után radikális fordulat vette kezdetét. A hatalomra került koalíciós pártok általában az etnikai elvből indultak ki. Az integritás elvével való szakítás és a nemzetiségi elv elfogadása Bibó István 1 946os esszéiben nyert klasszikus megfogalmazást. Bibó gondolatai alkalmas kiindulópontjai lehettek volna mind a múltunkkal való kritikus szembenézésnek, mind jövőnk józan megtervezésének, s ennek keretében a trianoni görcs oldásának is. A tisztázó viták h elyett azonban közel 40 éves hallgatás következett, ami a traumatikus helyzetekre való legrosszabb reagálások közé tartozik. Az egyetlen műfaj, amelyben nem lehetett megkerülni a békeszerződést, a XX. századra is kiterjeszkedő történeti kézikönyvek és össz efoglalások műfaja volt. Arra azonban, hogy megfelelő terjedelemben, s elhallgatások és ferdítések nélkül lehessen szólni róla és következményeiről, sokáig ezek is alkalmatlanok voltak. Az 1980as évek elejétől Trianon lassan megszűnt tabu témának lenni. Ennek egyik első jele Ormos Mária Padovától Trianonig című könyvének a megjelenése volt 1983ban. Ezt az 1980as évek utolsó harmadától a téma valóságos reneszánsza követte. Ez részben örvendetes jelenség, részben aggodalomra okot adó. Örvendetes annyiban, hogy a tiltás béklyóitól megszabadulva a történészszakma több jól használható dokumentumkötettel, szakszerű monográfiával és igényes ismeretterjesztő munkával ajándékozta meg önmagát és olvasóit. Aggályosnak annyiban tartható, hogy a konjunkturális helyze t több kiadót és tollforgatót csábított olyan utakra, amelyek az önkritikus bibói realizmus helyett a két világháború közötti illúziókeltéshez, illetve kergetéshez kanyarodtak vissza. Demokratikus viszonyok között az ilyen írásokat nem lehet betiltani. V elük szemben fellépni és a realitásokra figyelmeztetni azonban szakmai és politikai kötelesség. Ez az őszinte, tisztázó vita érdemben még nem kezdődött el, s amennyiben igen, általában a süketek párbeszédére emlékeztet. Pontosabban a szakemberek egyre inká bb egyetértenek, s ma már csupán részkérdésekben vitatkoznak egymással, miközben a céhen kívüli szerzők közül sokan a jól ismert délibábos sztereotípiákat ismétlik, függetlenül a tudós szerzők forrásokkal alátámasztott nézeteitől. Egyebek mellett ez derül ki abból a vaskos dokumentumkötetből is, amelyet Zeidler Miklós, az ELTE fiatal oktatója szerkesztésében az Osiris Könyvkiadó az idei könyvhétre jelentetett meg a Nemzet és emlékezet című új sorozatában. A kötet 132 szöveget tartalmaz, három csoportba soro lva. Az elsőbe azok a források kerültek, amelyek a Trianonhoz vezető út legfontosabb állomásait idézik fel. A második a békeszerződés aláírása utáni Trianondiskurzus 56 jellegzetes dokumentumát tartalmazza. Ezek között Apponyi Albert, Teleki Pál és Bethle n István értékelése éppúgy helyet kapott, mint Jászi Oszkáré, Kós Károlyé, Németh Lászlóé, Bibó Istváné és Illyés Gyuláé. Az utolsó csoport szövegei az elmúlt években született szakirodalmi munkák részletei. A dokumentumválogatást a téma igen alapos és tel jességre törekvő bibliográfiája egészíti ki. A kiadót és a
